Hogy valami idétlen mondattal indítsak: az ember az élővilág része. Itt meg is kell állni azonban, mert ha ezt a közhelyet megvizsgáljuk, mindjárt a gondolatfutamok elején megállapíthatjuk, hogy az élő világnak a halott világ is igen fontos része.
Lehet mindenféle biológiai, geodéziai, kémiai és fizikai példákat összerántani ennek igazolására. Erre azonban néhány, a lét értelmén töprengő filozófusfélén kívül senkinek nincs szüksége. Élünk, benne abban a világban, aminek alkotóelemeit, a hivatalosan holtnak nyilvánított részeit, föld, víz, levegő, tűz, éppen úgy a teremtett világ alkotóelemeiként kell tudomásul venni, mint az élőlényekét.
Én például eszmélésem óta szorosan kötődöm az élő és az élettelennek minősített világhoz. Ne az emberekről beszéljünk, vagyis hiába gondoljuk ezt így, előbb-utóbb minden történetbe beúsznak, besétálnak, berepülnek az emberek. Az embereink, akikkel így-úgy találkoztunk az életünkben. Jöttek ők bazaltösvényen sétálva, tóban úszva, csapkodva vagy repülőgéppel hozzánk, összekötve a leegyszerűsített világnak az élő és nem élő részeit.
Most a lovakról lesz szó. Gyakran eszembe jutnak képek a gyerekkoromból, fényképszerű állóképek vagy kisfilmes mozgók, nézem a felém közelítő hatalmas állatokat, a lovakat, hallom patacsattogásukat az kövesúton, szemembe villan szőrük fénye, érzem azt a csípős-fanyar lószagot, ami ma már talán már nincs is.
Tízéves koromban az apám elvitt a tatai Öreg-tó melletti valamikori Esterházy-kastély lovardájába. Beíratott a lovagló iskolába. A mára már lebontott hatalmas épület udvarán ült két ember, bácsinak mondtam őket, Bandi bácsit és Feri bácsit, ők voltak az oktatók. Szikár, pattogó beszédű ember volt Bandi bácsi, ötvenéves forma. Egykedvűen ütögette lovaglópálcájával fényes szárú csizmáját, szervusz, kérlek, intett apámnak, nyugodtan hagyd itt a gyereket, vigyázunk rá. Utóbb kiderült, húsz évvel korábban huszárőrnagyként szolgált, aztán öt évet lehúzott valami szovjet munkatáborban. Az Esterházy-kastély istállójának lovaihoz szakemberek kellettek, így a hatvanas évek közepére újra azzal foglalkozhatott Bandi bácsi, amihez értett. Lovakkal.
A másik lovasiskolás úr, Feri bácsi alacsony, szinte már törpe, karikalábú ember volt. Mindig az egykori őrnagy mögött ült vagy állt, időnként hátrasimította ősz, sűrű haját, és gyakran azt mondta, értettem, őrnagy úr. Évekig együtt szolgáltak a negyvenes években, Feri bácsi törzsőrmester volt a huszároknál. Első találkozásunkkor az egykori altiszt határozottan intett nekem, na, gyere, megyünk az istállóba. Elsétáltunk a nagy, szép, sárga házhoz. Boltíves, széles ajtaján belépve megcsapott a tömény lószag. Minden volt abban, izzadtság, szalma és lócitrom szag. Kétoldalt sűrű rácsok mögött bólogattak a lovak azokkal az okos fejükkel, dobogás, lánccsörgés hallatszott. Feri bácsi kinyitotta az egyik lóállás ajtaját, gyerünk, menj be, mondta, meg kell ismerkedned azzal a lóval, akivel majd megtanulsz lovagolni. Az akivel használata megütött, furcsa volt, Feri bácsi emberként beszélt a lóról. Az első alkalommal a csutakolás előtti vakarás volt a feladat, először megszeppentem, de néhány perc elteltével már magabiztosan húzgáltam a tenyerembe simuló fémszerszámot a sötétszürke ló oldalán. Később egy hokedlifélét tolt alám az oktató, most felülről is vakard végig, kaptam az utasítást. A szürke ló barátságosan bólogatott és prüszkölt.
