Ahogy egy fellökött bögréből szétfolyik a tej az asztalon, futhat erre is meg arra is, a tej útja visszavezet az emlékeimhez. Vissza abba az édeskés tehénszagú istállóba, ahová minden este átküldtek tejért.
Már akkor csodálkoztam azon például, hogy miért nem zavar engem a tehénistállók meg a lóistállók szaga. Talán azért, mert mindkettőben kifogástalan rend és tisztaság volt, a tehenek tisztára mosva ingatták fejüket az alájuk villázott szalmán, a lovak meg csillogó fényesre kefélve bólogattak a szomszédban. A disznóólak ilyen szempontból nem tetszettek, azokban büdös volt. Nem annyira persze, mint az állatkert ragadozóinak ketrecénél, de azért mégis.
A tejből, amit hazavittem, több minden készült. Tejszín, tejföl, aludttej. Mindegyiket szerettem. Legjobban az aludttejet kikanalazni a nagy, hűvös bögréből, hozzá a még meleg, friss kenyeret falatokra törve. A tekerős habverővel habbá kevert tejszín a hétvégi süteményekhez tartozott, a tejföl meg mindenféle főzelékben és levesben szolgált minket.
Volt egy különös, kevesek által ismert étel, amit az anyám gyakran és szívesen főzött a tejből. Tejlevest. A forró tejhez cukrot, ha volt, vaníliás cukrot kevert, belefőzött tésztát, cérnametéltet vagy betűtésztát, beleejtett egy darab vajat, az felolvadt, és sárgán, fényesen gyöngyözött a tetején, el is készült így a tejleves. Már csak azt kellett kivárni, hogy meghűljön, hosszú és nehéz percek voltak ezek nekem.
A faluban jóval több tejet adtak a tehenek, mint amennyit az ott élők megittak. Akkoriban mindenhol volt egy-egy kisebb-nagyobb tejcsarnok. Fehérköpenyes nénik dolgoztak ezekben, a fejükön hátul megkötött kendőben hajolgattak, öntötték és mérték a beérkező tejet nagy alumínium kannákba. Ezeket egy fekete ruhába öltözött sofőr szedte össze, és szállította valahová messzebbre a hangosan berregő teherautójával. Akkor nem ütött meg a fehér és a fekete különös párosa, de beleragadt az emlékeim közé ez a tejcsarnoki kép.
A legkelendőbb tejtermék, a vaj elkészítése nagy szakértelmet kívánt. Kevesen is csináltak abban a faluban a tejből vajat. Olyan jóízű vajat, mint amilyet az apám időnként hazahozott egy közeli tanyáról, azóta sem ettem. A tanyán, amihez az akkori tsz-viszonyok között furcsa módon egy nagyobb saját terület tartozott, élt Trikszi néni és a férje. Egy kedves, idős, sváb – minden németet így neveztek – házaspár. Az első világháború után Újvidékről kerültek ide. Akárcsak az apám családja. Hamar megtalálták a közös nyelvet, mindketten ugyanazt a lotharingiai német dialektust beszélték. Ettől talán otthonosabbnak érezték ezt az elődeik szülőföldjétől távoli vidéket.
Egyszer én is ott voltam egy tanyai látogatáson. Trikszi néni egy széken ült, előtte fahenger, amiből kiállt egy bot. Ezt húzogatta föl-le a fejkendős öregasszony. Apám szemben ült vele egy padon, és elmélyülten beszélgettek. Egy mukkot sem értettem, hiába suhant el ezernyi német szó a fülem mellett. A vaj aztán nem a köpülőből, hanem a pincéből került elő, hiszen a friss készítménynek még hűlnie kellett. A pincei vaj ökölnyi gömbök formájában ragyogott abban a régi fényben. Rajta volt a kicsöpögtetéséhez használt konyharuha mintázata, az írócseppek ragyogása, és annak a ritka íznek az ígérete, amit majd otthon kenyérre kenve a vajat, megcsodálhattam. Azóta sem ettem olyan finomat.
