A tehenek már vagy negyven, ötven éve eltűntek a magyar falvakból. Nem is olyan régen pedig a nagyvárosok kivételével szinte minden település önellátó volt tejből és tejtermékekből. Legyinthetnénk, örülhetnénk, a világ felfejlődött a több ezres marhatelepekig, a fehér gumicsizmában az istállók betonját slaggal locsoló vendégmunkásokig, meg a különös kínzóeszköznek tűnő fejőgépekig. Ne tiltakozzunk, ez már végérvényesen így lett.
Az idősebbek, leginkább a hatvanon túliak, köztük én is, emlékezhetünk azokra az időkre, amikor még közelebb voltunk a természethez és a természetességhez, mint most. Hogy ez aztán jó-e vagy nem, az nem igazából érdekes.
Beleülök az időhintámba, visszalendítem magam 1963-ba, abba a faluba, ahol akkor éltünk. Homoksáros alföldi település, többnyire vályogházak szegélyezte utak kanyarogtak benne. Reggel és este nagy kolompolással jöttek-mentek a faluvég irányába meg vissza a tehenek. A csorda. Pár tucat marha ballagott békésen napkeltekor és napnyugta környékén, gazdáik a kapuban állva várták jószágaikat. Mentek azok maguktól hozzájuk, ismerték a hazavezető utat.
A házak végénél istállók voltak. Az első a tehéné vagy teheneké, mellette a lovaké, aztán következtek a disznóólak. Az udvaron szabadon járkáltak a csirkék, kacsák, libák. Éjszakára felültek a fákra, reggel onnan kukorékolta elő csapatát a kakas.
Kovács Józsefék gazdasági udvarát kitűnően ismertem. Hat házra tőlünk laktak, esténként az én feladatom volt átmenni hozzájuk tejért. Lóbáltam kezemben a zománcozott tejeskannát, néha megcsikordult a füle. Falun nem volt hol kopogni, benyitottam a kis fakapun, a lusta fekete kutya nem ugatott, ismert, és egyenesen hátra mentem a tehénistállóhoz. Ott volt már Anna néni, a háziasszony, a Bimbó nevű tehenük mellett. Megjöttél? – emelte rám szemét, mondtam, csókolom, persze, tetszik látni, itt vagyok. Nevetett. Ezt minden nap eljátszottuk. Ülj le – mutatott a fal melletti padra –, még nem fejtem meg. Kötényt húzott, háromlábú kisszéket vett elő, a tehén oldalához ült, egy bádogvödörben odavitt vízzel megmosta az állat tőgyét. Zománcozott vödröt rakott alá, és határozott mozdulatokkal elindította a tejsugarakat. Ettől a vödör csilingelni, zenélni kezdett. Kis idő elteltével fölhabzott belőle a friss tej. Megvolnánk – állt fel a kisszékről Anna néni –, add a kannád, teleöntjük. És akkor már az én kezemben himbálózott a habos tejjel teli zománcedény.
Mire hazaértem, megéheztem. Kedvet kaptam a tejhez. Anyám azonban nem engedett inni belőle, azt mondta, ezt még fel kell forralni. És a sparheltre húzott egy fazekat, meg kellett várni, amíg pöfögve fel nem forrt a tej, aztán meg még tovább ott üldögélni mellette, amíg ki nem hűlt annyira, hogy ne égesse meg a nyelvem és a szám. Többször elment a kedvem a tejivástól a hosszú várakozás alatt. Ezt a bosszúságot megelőzendő, a szülői intelmeknek ellent mondva egy idő után elfogadtam Anna néni tejkínálását az istállóban, ő belemerített egy fülesbögrét a habos tejjel teli vödörbe, igyál, mosolygott, nem lesz semmi bajod tőle. Könnyen ráálltam erre, már csak azért is, mert a forralt tej tetején redőződő fölét nem szerettem.
