Fut ki mögülem a múlt. Ezzel nyilván mindenki így van, ahhoz, hogy ezt valahogy értelmezni tudjuk, hátat kell fordítani neki. A múltnak. Bonyolult közelítésmód ez, egy buszos példa talán másoknak is érthetővé teszi ezt az előre-hátra menetet. Megyünk az időben, az meg bennünk, és keressük azokat a szóképeket, nyelvi megoldásokat, amelyek közelítőleg érthetővé teszik ezt az előre-hátra járkálást.
Próbálkoztam a visszapillantó tükör-elmélettel, mi szerint, amikor az ember emlékezik, az éppen olyan, mintha autóvezetés közben a visszapillantó tükörre nézne. Láthatja, jön-e mögötte vagy mellette egy másik autó, gyorsítania vagy lassítania kell, ám az emlékképek nem éppen olyanok, mint egy minket követő vagy megelőző jármű. Aztán, elméletben legalábbis, összetörtem a visszapillantót. Hogy majd annak darabjaiban ott mozaikozhat a sok-sok emlék. Ez tetszetős, de úgy hülyeség, ahogy van. Az emlékezet nem így működik.
Leginkább talán buszos utazásaimra hasonlít. Álltam a jármű nagy hátsó ablakában, háttal a menetiránynak. Kapaszkodtam a fémcsőbe, és minden alkalommal beleszédültem az alólam kifutó út, meg a mellette mindig más táj, de főleg az ott sorakozó állatok, emberek, történetek sodrásába. Elfele futottak, minden és mindenki egyre távolabb került tőlem, ám soha nem éreztem azt, hogy elveszítettem volna bármit is.
Az emlékbuszozás éppen olyan volt, mint amikor egy filmet visszafele játszanak le. Mióta feltalálták a mozgóképezést, ez egy gyakran alkalmazott módszer arra, hogy úgymond visszapörgessék az időt oda, ami idő már nincs, elmúlt. Ez az alólam kifutó út a hozzá tartozó emlékekkel nyilván mindenki másnál is így működik. Talán nem éppen tér-idő buszozással, de előbb-utóbb mindannyiunknak elfogy az ideje.
Nekem kiszámíthatatlanul, minden hagyományos rendet felborítva ugranak elő a busz mögötti út mellől az emlékek. A macskáknál tartunk. Egy falusi házban, főleg, ha az nemrégiben még repceföldként szolgáló telken épült fel, nélkülözhetetlen társa az embernek a macska. Főleg, ha nem akarja, hogy nagy létszámú egércsaládokkal kelljen élnie. Kedves cirmos társaink halála után, gyászidő ide vagy oda, utódokat kellett keresnünk, mert újra megjelentek kamránkban az egerek.
Macskát szerezni nem különösebben bonyolult művelet. Vecsésen hirdettek meg egy pár fekete kiscicát. Kandúrok voltak. Nyugodt, kedvesen doromboló állatokat találtunk a vecsési adományozóknál, tiszta dobozban adták át nekünk, és azt kérték, vigyázzunk rájuk. Meg, hogy a saját érdekünkben ivartalaníttassuk, azaz heréltessük ki őket. Miután jó fél évnyi ittlét és a szükséges állatorvosi beavatkozások után szolgálatba álltak, azaz nekiálltak az egérszállításnak, egyikükkel megtörtént a tragédia. Késő este értem haza, a garázsbejárat előtt álló motorral hagytam az autót, majd visszaülve gyorsan begurultam a kapu mögé. Szörnyű macskasikolyt hallottam, eltapostam az egyik feketét. Arra még volt ereje, hogy úgy tíz méternyit oldalra fusson, és egy bokor alatt rúgott még egy utolsót. Lelkifurdalással telten raktam egy cipősdobozba, és ástam el cirmos elődei mellé.
A másik fekete évekig kísérgetett minket a felgörbülő farkával, meg a dorombolásával, tette a dolgát, ha kellett, megfogta az egereket. Öt-hat éves korában lesoványodott, az állatorvos azt mondta, az ilyen gyakori, valami macskavérrák. Néhány hónapig még eléldegélt itt velünk, aztán, amikor láttam, közel a vég, egy rongyos kispárnára tettem, és behoztam a konyhába. Valahová el kellett mennem, mikor visszaértem, nagyon megütött a kép, a fekete macskácska legurult a párnáról, szinte bocsánatkérő, udvarias testtartásban feküdt a kövön. Mintha azt mondta volna, bocsánat, hogy meghaltam. Ő is odakerült a testvére mellé.







