HIRDETÉS

Menekülés a szégyentől

Nagy vihart kavart az elmúlt hetekben a kommunista időszak ügynökaktáinak nyilvánosságra hozatala

Publicisztika
  • 2026.11.22. - 09:16
Cikk borítókép
Sütő-Nagy ZsoltMH-archív/Purger Tamás

Nagy vihart kavart az elmúlt hetekben a kommunista időszak ügynökaktáinak nyilvánosságra hozatala, amelynek nem csak az lehet érdekes részlete, hogy kit, miként szerveztek be, legalább ennyire izgalmas, hogyan lehetett megúszni a beszervezést. Nyilván akadtak, akik örömmel vállalták, talán még büszkék is voltak, hogy felfigyeltek rájuk, és „fontosnak” érzett pozícióba kerültek, ám a társadalom jelentős része inkább távol tartotta magát ettől a megtiszteltetéstől.

Egy jó évtizede egy korábbi világbajnok sportoló mesélte el megpróbáltatása történetét. Nem csupán nevét, de sportágát sem kívánom megosztani, hiszen esete nem volt egyedi, a nemzetközi versenyekre utazó sportolók esetében a hatalom különösen kíváncsi volt, hogy a határt átlépve miket is mondanak, kikkel is barátkoznak, „jó hírét” viszik-e a kommunista Magyarországnak? Azzal az érintettek is tisztában volt, hogy az utazó keretben legalább egy beszervezett „téglának” lennie kell, gyakorta magukat a szövetségi kapitányokat is figyelmeztették, kit nem hagyhatnak ki az utazónévsorból. Ha valaki mégis kimaradt a keretből, akkor a beszervezők villámgyorsan gondoskodtak az utánpótlásból.

Ez az előrelátás hozhatta ifjú sportolónkat – az egyszerűség kedvéért nevezzük Zsolnainak – nehéz helyzetbe, amikor bizalmas meghívást kapott. Az egykori Pesti Magyar Kereskedelmi Bank épülete 1950-ben lett a Belügyminisztérium ikonikus központja, és nem csupán a Széchenyi tér – a hatvanas években az egykori amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt nevét viselte –, hanem a főváros egyik emblematikus építménye is. A neoklasszicista jegyekre épülő eklektikus stílusú ház méretes ablakaival, impozáns külsejével eleganciát sugározva igyekezett cáfolni félelmetes hírnevét, amelyet az elhárítás beköltözésével érdemelt ki.

Az egykori bank tehetősségét hirdető hatalmas műmárvány bejáratnál rendőrök fogadták Zsolnait, és alapos ellenőrzést követően juthatott csak be az épületbe. A második emeleti félhomályos folyosó kongott az ürességtől, amikor csendesen, de korántsem félénken kopogtatott Vízvári őrnagy ajtaján, majd miután választ nem kapott, benyitott.

HIRDETÉS

– Jó napot kívánok! Zsolnai Árpád vagyok, és Vízvári elvtárshoz érkeztem tíz órára.

A jellegtelen, hivatalias szürkeségbe öltöztetett arctalan titkárnő rá sem pillantott, mindössze a naptárját vette elő, és fel sem tekintve gépiesen válaszolta:

– Kérem, odakint üljön le, az őrnagy elvtárs hamarosan fogadja.

HIRDETÉS

Zsolnai óvatos, de határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót, és a folyosón a falnak dőlve zakója zsebében kotorászott. Cigarettát vett elő, és kényelmesen rágyújtott. Idegességnek nyoma sem volt viselkedésében, inkább a várakozás perceit akarta elütni egy kis füstöléssel. Miközben éppen azzal foglalatoskodott, hogy az egyik füstkarikán át tudja-e juttatni a következőt, tompa, óvatos kopogással vonult el előtte az egyik alkalmazott. A fekete, zárt szandált vádliig érő fekete rakott szoknya kísérte, amelyet fekete blézer egészített ki, és ha nem is fekete, de egészen sötétbarna hajbúra zárt. Zsolnait lenyűgözte ez a színvarázs, s miközben magában azon mulatozott, vajon mit szólna, ha különböző színű virágot nyújtana át, megnyílt a belülről műbőrrel párnázott ajtó.

– Fáradjon be, Zsolnai elvtárs, Vízvári elvtárs várja!

„Nocsak! Nem az őrnagy, hanem Vízvári?” – gondolta magában, miközben a titkárságon átvonulva belépett a rendészeti osztályvezető tágas irodájába. Amikor két napja telefonon behívatták az osztályvezetőhöz, semmi rosszra nem gondolt, úgy vélte, talán egyszerűsíteni akarják az eljárást, és mostantól nem kell minden esetben külön kérelmeznie utazás előtt az iratait.

HIRDETÉS

– Foglaljon helyet, Zsolnai elvtárs! – érkezett a kimért, szinte már barátságos invitálás az osztályvezetőtől, aki egyik kezét nadrágja zsebébe csúsztatva mereven nézett kifelé az ablakon, pillantásra sem méltatva vendégét, miközben a másik kezében lévő cigarettából nagyot szippantott.

Zsolnai kényelmesen leült a bőrdíványra, és lábait keresztbe téve várta, hogy kiderüljön berendelése oka. De csak a csend, a néma várakozás következett, amelyet bő egy perc után, amikor cigarettáját a kezébe vett hamutálban eloltotta, tört meg az osztályvezető.  

– Látja, ezért a panorámáért érdemes itt dolgozni – nézett végre rá felhúzott szemöldökkel, kissé gondterhelt vonásokkal a középkorú, egyébként magas, ám Zsolnaitól elmaradó őrnagy, aki talán éppen a magassági különbség eltűntetése érdekében kínálta hellyel. – Minden évszakban más arcát mutatja a tér vagy a vár.

HIRDETÉS

– Megértem, tényleg lenyűgöző a látvány – szólalt meg közvetlen hangon Zsolnai.

– Majd el is feledtem, hogy maga a szomszédban dolgozva ugyanezt látja – tette hozzá most már határozottan kedvesebb, szívélyesebb mosoly kíséretében az őrnagy. – Hol is van?

– A Villamosenergia-ipari Kutató Intézetben dolgozom, ami két házzal odébb áll.

HIRDETÉS

– Persze, persze! És jól érzi ott magát?

– Köszönöm, nem panaszkodhatok. Megértőek velem, én pedig igyekszem élni a lehetőséggel.

– Jól mondja, egy ilyen fiatalembernek nagy lehetőség egy kutatóintézetben állást kapni. Persze, kiérdemelte, hiszen dicsőséget hozott az országnak – nézett rá szinte pajtási bizalommal az őrnagy.

HIRDETÉS

– Én csak igyekszem győzni, de ez nem mindig egyszerű.

– Tisztában vagyunk vele, ahogy azzal is, hogy sokat kell versenyezniük ahhoz, hogy az olimpián sikeresek lehessenek.

– Ez pontosan így van, őrnagy elvtárs.

– Látom, gyakran utazik külföldre.

– Másként nem tudnék versenyezni.

– Az fontos, és fontos, hogy ne csak nyerjen, hanem lássa is a világot.

– Arra általában nem marad időnk.

– Azért úgy tudom, nem tölti ki minden idejüket a versenyzés.

– Másra nem sok időnk marad.

– No, azért szoktak vásárolni is ezt-azt.

– Magunknak vagy a családunknak, apróságokat.

– Mióta hord harisnyát vagy használ rúzst?

– Én nem, de a kedvesem meg az édesanyám igen.

– No, de két tucattal?

– Nem tudtam pontosan a méretüket, meg hogy melyik színt kedvelik.

– No, éppen erre a figyelmességre lenne szükségünk nekünk is. Nem szeretne ön fontos KISZ-munkát végezni?

– Őrnagy elvtárs! Az iskola, a munka és a sport mellett nincs nekem időm semmire.

– Nem kell erre sok időt fordítani! Csak az utazások során figyelni, és aztán leírni, hogy mi történt. Mesélhetne nekünk arról, hogy kik keresik meg önöket külföldön, kik lesznek jóban ezekkel az alakokkal. Egymást megfigyelni nagyon szép és hazafias feladat.

– Őrnagy elvtárs! Ez valóban roppant megtisztelő, de nem tudom, mennyire lennék alkalmas erre a feladatra. Rólam az edzőtáborban is mindenki tudja, hogy álmomban beszélek.

– Ez tényleg nem túl szerencsés betegség, Zsolnai – váltott hangnemet a mindaddig kedélyesen kvaterkázó őrnagy. – De erre a lehetőségre azért még visszatérünk. Most menjen!

Kapcsolódó cikkek
Reklám
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS