Aki zengő hexametereket, rózsaujjú hajnalt, hókarú Nauszikaát vagy leleményes Odüsszeuszt vár Christopher Nolan Odüsszeia című filmjétől, jobb, ha felkészül arra, hogy ilyesmi nem lesz benne. Nehéz megállapítani, kiknek fog igazán tetszeni a film, mert például kalandfilmhez képest túl sok benne a Peter Brook-i minimál színház. Viszont látványos, monumentális jelenetekben gazdag, és bár Nolan nem piszkált bele túlzottan az alapanyagba, de mégis úgy izgulunk, mintha nem tudnánk, mi lesz a fürtös akhájok sorsa.
Az alaptörténet semmit sem változott, sem Homérosz, sem a többi odüsszeuszos sorozat óta. A görögök tíz évnyi ostrom és Trója lerombolása után elindulnak hazafelé a tengeren. Hosszú bolyongás, tengernyi szenvedés vár rájuk, lesznek, akiket szörnyek esznek meg, de sajnos mások se járnak sokkal jobban. Közben Ithakában, Odüsszeusz városállamában is zajlik az élet: feleségét, Pénelopét kérők ostromolják, akik lassan kieszik a vagyonából a királyi családot, és Odüsszeusz fia, Télemakhosz is mindennap életveszélyben van, miközben senki sem tudja, hogy Odüsszeusz életben van-e még, és hazatér-e valaha.
Az Odüsszeia című film előtörténete az, hogy Wolfgang Petersen, aki a 2004-es Tróját rendezte, le akart mondani az Iliász megfilmesítéséről egy Batman vs Superman-film miatt, amiből végül nem lett semmi. Petersen helyett Nolan vállalta az antik görög korban játszódó film elkészítését, saját elmondása szerint bele is ásta magát Homérosz világába, de közben Petersen visszakövetelte magának a Tróját. Így Nolan ott maradt azzal, amit már összeszedett, és mivel Homérosz nevén két eposzt jegyeznek, végül egy neki is jutott.
Nolan is nagyon nagy neveket szedett össze a maga Homérosz-filmjéhez. Odüsszeuszt Matt Damon, Pénelopét Anne Hathaway, Télemakhoszt Tom Holland, Pallasz Athénét Zendaya alakítja. A világszép spártai királynét, Helenét pedig Lupita N’yongo.
Láttunk mi már afroamerikai Hamupipőkét is, meg latino Hófehérkét, és még azt is tudjuk, hogy Peter Brook, akinek 1971-es Lear király filmje és 1989-es Máhábhárátája a hangos kritikák ellenére is nagy hatással volt a színház- és filmművészetre illetve az avantgard színház iránt érdeklődő közönségre, nem LMBTQ szempontok miatt alkalmazott különféle bőrszínű színészeket, hanem azért, mert így akarta ezeket a műveket, illetve az indiai mítoszt univerzálissá tenni.
Nolannál is egyértelmű a szándék: azzal, hogy a görögök nemecsek ernőjét, a kis hőst, a járulékos veszteséget, Szinónt a nemváltó Elliott Page alakítja, az angol rendező is leteszi a garast.
De ennél sokkal zavaróbb, hogy bár Matt Damon mindent belead, de az az antik görög hős, az a mediterrán európai figura, akit leleményes Odüsszeuszként ismerünk, nem születik meg. Van egy okos vezető, aki rájön, hogy nem fogja tudni hazavinni a harcosait, arra is rájön, hogy nem szép dolog partra szállni, és mindent kiirtani ott, ahol megjelennek. Nolan biztosan azt szeretné, ha ebből a néző meg a mai vezetők is értenének. Azaz elképzelése, hogy Odüsszeusz legyen nagyon kontrollált, akkor se veszítse el a fejét, amikor a többi már rég megtette, na de majd a végén, majd amikor szemtől szemben áll a kérőkkel, na, majd akkor megtudjuk, milyen egy higgadt, belátó ember, ha felhúzzák.
Igen, szép és logikus gondolat, csak elég sokszor nem működik, nem hisszük el, hogy Odüsszeusz akkor és ott olyan, amilyen a filmben, viszont amikor működik, akkor meg tényleg csodálatos.
Nolan talán ott tévedett egy nagyot, amikor azt hitte, hogy Peter Brook filmjeiből visszafejthető, visszakereshető az ókor világa, de igazság szerint még Shakespeare-ból sem igazán, hanem másfelé kellett volna kutakodnia. Viszont így is jól sikerült például a templomdúlós jelenet, és a Kirké szigetén játszódó jelenetekben, ahol Kirké varázslónő fogságába kerülnek odüsszeuszék, Nolan is ráérez arra, hogy mi egy antik mítosz, és hogyan tud megelevenedni.
Kirké szigetén még van egy fontos jelenet, amikor Odüsszeusz – távol a disznóként zabáló társaktól - nyíllal elejt egy őzet, az állat halálában fiatal meztelen férfivá változik vissza, és benne a saját fiatalkori önmagát látja Odüsszeusz. Ekkor kezdi megérteni, mekkora a baj vele is, meg a nem túl éles eszű katonáival is. Ebben a lanthimosos jelenetben is életre kel a mítosz és az évezredeken át hatoló szimbolikus jelentés, de nincs igazán jól felvezetve, nem tudunk rákészülni, sok idő kell, mire leesik a tantusz.
A film eleje olyan, mintha amit az egyik kezével ad Nolan, visszavenné a másikkal: fantasztikus maga a tény is, hogy hagyományos módon megcsinálták az egyszemű óriásos epizódot, amelyben számos görögöt megesz reggelire és vacsorára a szörny, majd a maradék furfangosan megmenekül. De amikor Polüphémosz, az egyszemű óriáspásztor szemét kiszúrják – és Trója elpusztításán már túl vagyunk - azt gondoljuk, tényleg miért nem maradt otthon Odüsszeusz a kedves neje mellett, ahelyett, hogy mindenhova szenvedést és pusztulást visz az eléggé bárdolatlan katonáival. A néző arra vágyik, hogy azt kapja a vászonról, ami által egyensúlyba kerül lelkileg, nem azt, amit a hétköznapokon is kerülni próbál.
Nem sokkal később erre Odüsszeusz is rájön, de addig már lement a filmnek több, mint a fele, és a végén még képes azt állítani, hogy ő már Trójában is tudta, hogy nem kéne ölni, fosztogatni.
Nolan nem minden kalandot mutat be, a phaiákok is kimaradnak, az aióloszi kaland és a lótuszevők is, ami nem baj, nem a kötelező olvasmányt kell helyettesítenie ennek a három órás filmnek, és Odüsszeusznak még így is van módja házasságot törni, habár úgy látszik, nem nagyon élvezi Kalüpszó nimfa (Charlize Theron) társaságát, miközben a nimfa meg egészen mást mond erről.
Pallasz Athéné (Zendaya), a bölcsesség istennője is megjelenik a filmben Odüsszeusz segítőjeként. Nincs felépítve a közös történetük. Lehetett volna ez is egy jó szerep, kár érte.
A Trója című filmet annak idején rengeteg kritika érte, viszont nagyon jó szerepeket sikerült beleírni. Az Odüsszeia adós ezekkel is. Robert Pattinson gonosz kérője is inkább érdekes gonosz, nem éppen egy Jokerkettő. Anne Hathaway Pénelopéja sajnálatra méltó, elhagyatott nő, aki valaha talán jobb napokat látott.
Nolan a trónok harca univerzumból is inspirálódott: hasznosította a történelmi viselet-vívmányokat, és például az összevagdalt arcú Helénával igyekezett hasonló humoros fordulatokat csempészni a filmjébe.
Viszont amit kétségtelenül jól ábrázolt, hogy a görög társadalom nem a filozófusok és művészek társadalma volt, ahogy azt Németh László is megállapította ókortörténeti írásaiban, hanem egy olyan társadalom, ahol a nagyon sok egyszerű figura között néhányan áldozatosan magasra tartották azt, amit most filozófiának, művészetnek nevezünk.
