És akkor 158. – Imádkozik a párttitkár

Talán azért, mert valakik, valahol fejbe, pontosabban arcon lőtték, bal arcán nagy kerek, fehér heg húzta magára a vele beszélgetők szemét. Kicsit tartottam én ettől a sebhelytől, már csak azért is, mert Gyula bácsi másik arcfelén nyoma sem volt ilyennek. Évekig, talán évtizedekig azon spekuláltam, hogy hova tűnt az a lövedék, ami Gyula bácsi egyik arcfelét kilukasztotta. Valahol csak ki kellett mennie, és mivel erre utaló nyomot sehol nem láttam, arra jutottam, hogy az enyingi párttitkár fogaival elkapta és gyorsan lenyelte a rézpalástos ólomgolyót. Ám az is lehet, hogy az megakadt valahol a koponyacsontok között, ismerek olyan asszonyt, aki éppen 1956. október 28-án a budapesti Kossuth téri vérengzéskor kapott a fejébe egy lövést, és a golyó olyan helyen akadt meg és épült bele az agyába, hogy sokkal veszélyesebb, esetleg halálos lett volna később azt onnan kioperálni, mint otthagyni. A hölgy az azóta eltelt évtizedeket, mondhatnánk, vidáman túlélte, megélte, átélte. Közben persze néha fájt a feje, szédült, ám élete nagyobbik részét golyóval a fejében töltötte. Vagy Gyula bácsiról azonnal eszembe Ágh István, a nagy író, költő, aki ugyanígy járt a Kossuth téren, neki nem a fejébe, hanem a lábába lőttek, és azóta ott hordja a betokosodott géppisztolygolyót. Még csak nem is sántít, és különösebb indulatok nélkül bármikor, bárkinek hajlandó elmesélni, megfémesítésének történetét.

Gyula bácsi a maga rejtélyes hegével esténként jött hozzánk. Anyám vacsorát adott nekem, rengeteg tejbegrízre emlékezem, amit igen óvatosan kellett enni, hiszen, ha korán álltam neki kanalazni, nagyon meg tudta égetni a számat. Vártam, hogy kihűljön, közben néztem Gyula bácsi arcán a heget, apámmal beszélgettek és cigarettáztak a szomszéd szobában. Miután ettem, anyám megmosdatott, pizsamát húzott rám, bevitt apámékhoz köszönni, és egyszer sem mulasztotta el, hogy ott mondassa el velem az esti imát. Letérdelt velem, és mondtunk valamit, valami kérést, én egyre emlékszem, azt mondtam, miután Gyula bácsit is magam mellé térdepeltettem, addig erőszakoskodván, hogy Gyula bácsi miért nem imádkozik velem, míg a párttitkár, na, a gyerek kedvéért, odatérdelt mellém. Azt mondtam tehát: édes Jézuskám, hozzál nekem nokedlit és Peti öcsit. Anyám tudniillik ezekben a hónapokban már szemmel láthatóan állapotos volt, és engem kiokosítottak, hogy a mama hasában ott van Peti öcsi. Nem tudni, miért voltak annyira biztosak a leendő testvér nemét illetően, akkoriban nem volt még ilyen ultrahangos nem-megállapító készülék.

Talán éppen Gyula bácsi volt nálunk azon az estén is, 1957 márciusában, amikor anyámra apám föladta bordó, nagy szögletes gombokkal díszített kabátját, és azt mondta neki, indulnunk kell, szívem, Gyulát már megkértem, hogy vigyázzon a gyerekre, és akkor a szüleim az Opel Olimpiával elmentek Székesfehérvárra, a szülészetre. Az út mellett ötven méterenként rendőrök meg pufajkások álltak, összetartás volt, mert nagyon féltek a MUK-tól. Azaz a márciusban újrakezdjük-től. Néhány nap múlva hazahozták az öcsémet, Gyula bácsi eltűnt a képből. Helyette ott volt Peti öcsi, aki ugyanazt csinálta, mint az összes csecsemő, evett, aludt, telerakta a pelenkákat, és néha ordított a fehér műanyaggal kívülről is kipárnázott nagy, mély babakocsiban.