És akkor 157. – A nagy tankbogarak

Apám a meglőtt autóval éppen csak elkerülte azt a végeláthatatlan hosszúságú, orosz tankokból és páncélos járművekből álló oszlopot, amelyik a Balaton felől Székesfehérvárra, aztán Budapest felé dübörgött.

Szobáink ablakai a főutcára nyíltak, éjszakára, ahogy akkor is, most is szokásos, leeresztették a redőnyt. A redőny lécei sárgásbarnára festett falécekből álltak, az ablak fölötti tokba, amely egyébként mindenkor rejtekhelyül szolgált iratoknak, ékszereknek, de leginkább lisztnek, cukornak és sónak, anyám szinte folyamatosan rettegett a háborúktól, a redőny felhúzó gurtnija világosbarna volt, két oldalán piros csíkokat szőttek bele. Ezt rántotta meg egy kicsit anyám 1956 november 4-én, hajnalban, így a redőnylécek közötti csíkokon kiláthattunk a főútra. A dupla ablakot nem nyitotta ki, engem a párkányra állított, így a fejem egy vonalba került az övével, nem szólt semmit, csak egyre erősebben sírt, a végén már zokogott, úgy emlékszem, nyilván túlzó a kép, az a töméntelen könny csurgott lefelé az ablaküveg belső felületén. Nem kérdeztem, hogy mi történik, dermedten néztem a házunk előtt hol gyorsan, hol araszolva eldübörgő acélszörnyeket. A lánctalpasok olyanok voltak, mint óriási zöld bogarak, a ház falai beleremegtek ebbe a menetbe, néhány ablakkeretben még az üveg is megmozdult, a morajló harckocsik zajához vékony üveghangok sodródtak.

Később arra gondoltam, hogy ez volt házunkban a lélekharang, mert Magyarország 1956 novemberében meghalt, és ahol halott van, ott lélekharangnak is lennie kell. Apám talán aludt a nagy utazása után, mi meg anyámmal ott álltunk beledermedve abba a novemberi hajnalba, az ablakon túl lassan acélkígyóvá változott a nem sokkal korábban nagy bogaraknak látott páncélosok végeláthatatlan sora.