Tajvan rendkívül fontos Kínának, és nem elsősorban a félvezetőgyártás miatt. Tajvan stratégiai fekvése és gazdasági jelentősége óriási, de a Kínai Kommunista Párt számára mindenekelőtt történelmi, nemzeti és politikai kérdés.
Kína elméletileg háború nélkül is megpróbálhatná megszerezni Tajvant, és valószínűleg Peking számára ez lenne a kedvezőbb forgatókönyv. A kínai vezetés hivatalosan továbbra is a „békés újraegyesítést” nevezi elsődleges célnak, ugyanakkor következetesen fenntartja az erő alkalmazásának lehetőségét. Hszi Csin-ping 2026 júliusában ismét „történelmi küldetésnek” nevezte az újraegyesítést. Tajvan viszont elutasítja Peking szuverenitási igényét, és azt vallja, hogy a sziget jövőjéről kizárólag a tajvani emberek dönthetnek.
A háború nélküli út egyik lehetősége a fokozatos politikai, gazdasági és katonai nyomásgyakorlás. Kína egyre több hadihajót és repülőgépet küld Tajvan környezetébe, hadgyakorlatokat tart, gazdasági eszközökkel gyakorol nyomást, kiberműveleteket és információs befolyásolást alkalmazhat, miközben igyekszik Tajvant diplomáciailag is elszigetelni. Tajvan saját védelmi jelentése szerint Peking szürkezónás módszerei között gazdasági kényszerítés, kibertámadások, pszichológiai és információs műveletek, hírszerzési tevékenység és katonai nyomás egyaránt szerepel.
Ennél keményebb, de még mindig nem feltétlenül klasszikus inváziót jelentő módszer lenne egy tengeri és légi blokád vagy „karantén”. Kína ellenőrizhetné vagy akadályozhatná a Tajvanra tartó kereskedelmi hajókat, miközben kibertámadásokkal és a kommunikáció megzavarásával fokozná a nyomást. Éppen ezért Tajvan mostani, tíznapos Han Kuang hadgyakorlatán már azt is gyakorolták, hogyan törnének meg egy kínai tengeri blokádot, illetve hogyan működne az ország súlyosan korlátozott mobilinternet mellett.
Peking számára az ideális végkifejlet az lenne, ha Tajvan saját politikai vezetése jutna el valamilyen megállapodásig Kínával, így nem kellene vállalni egy rendkívül veszélyes partraszálló háborút és az Egyesült Államok esetleges katonai beavatkozását. Ennek azonban jelenleg komoly akadálya van: a tajvani társadalomban nincs számottevő támogatottsága a Peking által kínált „egy ország, két rendszer” modellnek, és a tajvani kormány határozottan ellenzi a kínai fennhatóság elfogadását.
Tajvan rendkívül fontos Kínának, és nem elsősorban a félvezetőgyártás miatt. Tajvan stratégiai fekvése és gazdasági jelentősége óriási, de a Kínai Kommunista Párt számára mindenekelőtt történelmi, nemzeti és politikai kérdés. Peking a kínai polgárháború óta befejezetlen nemzeti egyesítésként kezeli Tajvan helyzetét, Hszi pedig az „újraegyesítést” összekapcsolta Kína nemzeti megújulásával.
Az a sokat emlegetett állítás, hogy Kína 2027-ben biztosan megtámadja Tajvant, félrevezető. A 2027-es dátum elsősorban a kínai hadsereg képességeinek fejlesztésével kapcsolatos mérföldkő, nem nyilvánosan meghirdetett inváziós határidő. A kínai Tajvan-ügyi hivatal idén márciusban egy olyan amerikai hírszerzési értékelésre reagált, amely szerint Kínának jelenleg nincs terve 2027-es támadásra, és Peking inkább nem katonai lehetőségeket részesít előnyben, miközben tovább fejleszti katonai képességeit.
Valószínűleg Peking a számára megfelelő pillanatra vár, nem egy konkrét dátumra. Egy ilyen döntésnél számíthat Tajvan belpolitikai helyzete, az amerikai katonai elkötelezettség, a kínai hadsereg felkészültsége, Kína gazdasági helyzete és az, hogy egy blokád vagy invázió milyen nemzetközi reakciót váltana ki. Közben a nyomást folyamatosan lehet növelni. Tajvan szerint ráadásul egy esetleges kínai támadás előtti figyelmeztetési idő egyre rövidebb lehet.
Arra, hogy Kína végleg lemondhat-e Tajvan megszerzéséről, a jelenlegi kínai politika alapján inkább az a válasz, hogy ez nagyon valószínűtlen. A Kommunista Párt az újraegyesítést már annyira szorosan összekötötte a nemzeti egységgel és saját történelmi küldetésével, hogy annak nyílt feladása komoly politikai visszalépés lenne. Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy ehhez háborút választ. Peking számára sokkal kedvezőbb lenne, ha hosszú távú nyomásgyakorlással, Tajvan elszigetelésével és a katonai fenyegetés fenntartásával egyszer olyan helyzetet teremtene, amelyben tárgyalással érheti el a célját. Jelenleg azonban Tajvan ellenállása miatt ennek sincs közeli, egyértelmű útja.
