Továbbra is haragszomrádot játszik egymással Irán és az Egyesült Államok. Túl azon, hogy mára virradóan ismét egymást lövöldözték nem világos, mitől lenne jobb holnapra a helyzet. A végső megoldást egyértelműen a rezsim bukása jelentené - ám ehhez nem elegendőek a légicsapások, a katonáknak is oda kellene mennie a helyszínre. Ezt pedig látványosan nem akarja megtenni az USA - és egyik szövetségese sem...
Nehéz elképzelni, hogy pusztán légicsapások sorozatával meg lehet törni bármiféle államot. Ugyan kétségtelenül áll, szét lehet bombázni a haderő felszereléseit, raktárait, kisebb-nagyobb harci csoportokat, lefejezhető a vezérkar is - de ahhoz, hogy a szó klasszikus értelmében vett „igazi" sikert lehessen felmutatni, fizikailag, azaz a szárazföldön is oda kellene menni.
A fenti tétel igazságát most éppen Irán példázza, melynek haderejét (elméletileg) az Egyesült Államok és Izrael szisztematikusan rommá rakétázta és drónozta. Azért csak feltételes módban, mert bár a perzsa állam fegyveres erői kétségtelenül súlyos veszteségeket szenvedtek, de mégsem kerültek a padlóra. Pedig ez utóbbit mind Tel-Aviv-ban, mind Washingtonban már vagy két tucatszor ünnepélyesen bejelentették.
Sőt, valójában a siíta állam olyannyira nem gyöngült le, hogy ma is bármikor képes veszteségeket okozó támadásokat indítani az USA térségbeli támaszpontjai és szövetségesei ellen. Ha nem ballisztikus rakétákkal, akkor ötszáz és ezer dollár között kivitelezhető olcsó drónokkal. S mivel ezeket a relatíve igénytelen szerkezeteket egy juhhodályban is össze lehet szerelni, nagy tételben saccolható, hogy nem egyhamar lesz vége a konfliktusnak. Arról nem is beszélve, hogy az ellenség (esetünkben az USA és Izrael) úgysem képes kiszúrni és fölperzselni „minden" efféle tevékenységet folytató objektumot és szakértőt.
Azon a sokat hangoztatott tételen is érdemes egy csöppet elgondolkodni, hogy a filléres eszközök jelentette fenyegetés elhárítására még most is jellemzően több tíz- és százezer, esetleg millió dolláros termékeket kell bevetni. S ez hosszú távon minden, csak nem előnyös és hasznos a támadó fél számára.
Visszakanyarodva az alaptételre leszögezhető, a teljes - jelentsen ez bármit is - rendrakáshoz a helyszínre kell(ene) menni, s személyesen elkergetni a kétség híján nem épp baráti rezsimet és annak kiszolgálóit. Ez azonban - ismerve a Forradalmi Gárda elszántságát és Nyugat-gyűlöletét - pillanatokon belül elképesztően drága mulatsággá válna. Nem csak anyagilag és technikailag, hanem főleg emberileg. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az USA nagyhatalomként sem tudná ezt a szintet (azaz a partraszállást és egész Irán „fölszabadítását") egymaga megugrani, s mivel Izrael éppen odahaza van elfoglalva, így rá kevéssé számíthat. A NATO tagjai pedig eddig sem sokat tettek hozzá Washington, amúgy főleg értük véghez vitt törekvéseihez.
A „mi jöhet még" kérdésére a jelen állás alapján egyféle válasz esélyes: ha a felek nem kötnek valamiképpen békét, akkor maradnak a bizonytalan állapotok. Azaz itt-ott újra és újra megesnek a kereskedelmi hajók elleni támadások, az én csak „visszaütöttem" jellegű vaskos és kölcsönös pofonok, az ingadozó olajárak - és ott lebeg a Hormuzi-szoros újbóli lezárása is.
