Külföld

Ismét jöttek, lövöldöztek...

Ki kezdte, ki lőtt vissza - egyre megy

Ismét az aktív és kölcsönös lövöldözés irányába fordult az amerikai-izraeli-iráni viszony. Mivel mára - sajnos - totálisan értelmetlen lett boncolgatni, ki és mikor kezdte, ütött vissza - sokkal izgalmasabb azt boncolgatni, mivé fajulhat ez az egész történet.

Ismét jöttek, lövöldöztek...
Az USS Gerald Ford hordozó teljes harci díszben
Fotó: AFP/Anadolu/Samir Jordamovic

Sokan még mindig hajlamosak azt gondolni, hogy a Hormuzi-szoros zárlata kizárólag az olaj- és a gázpiacra van hatással - pedig ez sajnos messze nincs így. Például „ott van ugye" India, ahol a főzőgáz hibádzik, de beszélhetünk a műtrágyáról is, amelyet a szabad hajózás híján nem tudnak kiszállítani az öbölből. A szemfülesebbek számára az sem ismeretlen, hogy a Teherán által rommá lőtt környékbeli gázkitermelő kutak és feldolgozó komplexumok helyreállítása legkevesebb három évig fog tartani, s addig sem Olaszország, sem Anglia nem kaphat a térségből LPG-t. Márpedig ez utóbbi tétel sem csekély, ugyanis az érintettek onnét biztosították saját felhasználásuk ötödét-negyedét.

Az Egyesült Államok és Irán között már a háború kezdete előtt intenzív diplomáciai tárgyalások zajlottak, melyek a durrogtatás elharapódzása után is fennmaradtak - még akkor is, ha azok menetében becsúsztak itt-ott kisebb-nagyobb megszakítások. A cél - elvileg - az lett volna, hogy mielőtt az USA - és természetesen Izrael - rommá lövi a perzsa állam olaj- és gázlétesítményeit, megegyezzenek. (Mellékszálként az olvasónak érdemes (lenne) egy pillanatra elgondolkodnia azon, hogy eme gyárak vajon „nagyjából" miért maradtak ki a bombaszórásból.)

A legújabb, kölcsönös drónozásba és/vagy rakétázásba forduló konfliktus azért tört ki, mert Irán kiiktatott egy amerikai harci helikoptert.

A legkézenfekvőbb megoldás bizonnyal az lenne, ha Washington és Tel-Aviv hadereje személyesen odamenne Iránba és rövidre zárná a kérdést - csakhogy a szárazföldi hadműveletek elindítása több ok miatt is igen nehéz. Túl azon, hogy óriási a logisztikai kihívás, borítékolhatóan rengeteg áldozatba kerülne s koránt sem biztos, hogy tartós sikerrel járna. Ennek híján pedig (ki tudja meddig, de) fennmarad a kétes eredetű és kimenetű légiharc. S ennek igazán nincsen megnyugtató vége, mert Teheránnak mindig maradna néhány „száz" olyan apró és olcsó drónja, amelyekkel gigászi károkat tudna okozni a szomszédjai olaj- és gázlétesítményeiben.

S akkor a Hormuzi-szoroson való átkelés blokkolásáról egy szó sem esett.

Egyébként azt sem érdektelen áttekinteni, maga Donald Trump az elmúlt hónapokban hány alaklommal jelentette be, hogy Irán hadereje megsemmisült (hét eset) és heteken/napokon belül megszülethet a béke (legkevesebb kilenc eset). Az efféle nyilatkozatokat olvasva az ember nehezen tud elvonatkoztatni attól, hogy az amerikai elnök vagy nincs tisztában a tárgyalások menetével, vagy csak beblöfföl valamit, amivel újra és újra a világlapok címoldalára kerülhet.

Moszkva örül, Kijev sír, a raktárak meg ürülnek

Légvédelmi rakétából mostanság nem lehet eleget gyártani. A raktárak üresek, miután az előző amerikai vezetés agytalanul odatolta a saját készleteket Kijevnek, a maradékot pedig napi szinten kénytelenek elpuffogtatni a Hormuzi-szoros környékén. A készítési kapacitások eleve szűkösek voltak és nem is nagyon bővíthetők egy csapásra, s ha ez nem lenne elég, a korábbi, jellemzően ultragazdag arab vásárlók is ott tolonganak az értékesítési irodákban, eltömve az amúgy az ukrán félnek vásárló szegényes európai felek előtt az utat. Moszkva közben nagy tételben gyárt és kap Pekingtől ballisztikus rakétákat, melyeket immár nincsen mivel lelőni...

Kapcsolódó írásaink