Kína most megmenti vagy beárazza Iránt?

Az iráni nézőpont bemutatása különösen indokolt most, amikor Donald Trump pekingi látogatása, a Hormuzi-szoros körüli feszültség, az iráni nukleáris program és Kína közvetítői szerepe egyszerre alakítja a világpolitikai erőviszonyokat. Irán nem pusztán elszenvedője ezeknek a folyamatoknak, hanem saját stratégiai érdekei, félelmei és számításai alapján cselekvő regionális hatalom. Aki ezt a gondolkodást nem érti, az a válság valódi természetét sem értheti meg.

A Magyar Hírlap ezért ebben az elemzésben arra tesz kísérletet, hogy az olvasó elé tárja: miként láthatják Teheránból Trump kínai útját, Peking szerepét és a Hormuzi-szoros körüli alkudozást. A magyar olvasó számára is világossá kívánjuk tenni, hogy a világrend átalakulását csak akkor érthetjük meg, ha nemcsak a saját szövetségi rendszerünk hivatalos mondatait halljuk meg, hanem azt is, hogyan gondolkodnak azok, akikkel a Nyugat tárgyal, vitázik vagy szemben áll.

Donald Trump pekingi látogatását Iránban nem egyszerű amerikai–kínai csúcstalálkozóként olvassák. Teheránból nézve ez a találkozó inkább annak próbája, hogy Kína stratégiai partnerként viselkedik-e a Hormuzi-szoros válságában, vagy a saját energia- és nagyhatalmi érdekeit követve olyan alkut köt Washingtonnal, amely végül Irán mozgásterét szűkíti.

Donald Trump pekingi útja első ránézésre a világ két legnagyobb hatalmának szokásos diplomáciai erőpróbája volt, amelyben szerepet kapott a kereskedelem, Tajvan, technológia, mesterséges intelligencia, nagyvállalati megállapodások, udvariassági gesztusok. Iráni szemmel azonban a látogatás igazi tétje nem ez volt. Teheránból a kérdés sokkal élesebben hangzik, jelesül vajon Washington azért fordult-e Pekinghez, mert önmagában már nem tudja kikényszeríteni az iráni engedményeket a nukleáris program, a tűzszünet és a Hormuzi-szoros ügyében?

A pekingi találkozó idején az amerikai–iráni tárgyalások lényegében elakadtak. Abbasz Aragcsi iráni külügyminiszter szerint a legnagyobb akadály a bizalom hiánya. Teherán úgy látja, Washington ellentmondásos üzeneteket küld, miközben Trump a legutóbbi iráni javaslatot nyilvánosan elutasította. Aragcsi ugyanakkor jelezte, hogy Irán nyitott lenne külső diplomáciai segítségre, különösen Kína részéről, ha az egy „fair és kiegyensúlyozott” megállapodás felé vezetne.

Ez a mondat a mostani válság kulcsa. Irán nem akarja elveszíteni Kínát, de nem is akarja, hogy Kína a háta mögött rendezze el az iráni problémahalmazt Washingtonnal. A teheráni olvasat ezért kettős, egyfelől Kína lehet védőernyő, közvetítő és stratégiai partner, de lehet olyan nagyhatalom is, amely az iráni kártyát saját amerikai alkupozíciójának javítására használja.

Az iráni állami és kormányközeli média feltűnően nem úgy keretezte Trump kínai útját, mint egy magabiztos amerikai elnök nagyhatalmi offenzíváját. A Press TV elemzése szerint a látogatás jelentőségét „beárnyékolta” az Iránnal szembeni amerikai kudarc narratívája és a pekingi tárgyalások minden gesztusát Washington meggyengült alkupozícióján keresztül kell értelmezni. A cikk azt állítja, hogy Kína a korábbinál nagyobb mozgástérrel tárgyalhatott, miközben az Egyesült Államok egyszerre kényszerült kezelni az iráni háború következményeit, Tajvant és a kereskedelmi vitákat.

A Tehran Times hasonló következtetésre jutott, de stratégiai nyelven, szerinte Peking azt figyeli, mennyire terheli túl az Egyesült Államokat, ha egyszerre kell erőforrásokat lekötnie a Perzsa-öbölben, Kelet-Európában és az indo-csendes-óceáni térségben. Az iráni lap szerint Kína számára a Hormuzi-válság nem pusztán közel-keleti ügy, hanem tanulmány arról, hogy Washington képes lenne-e egyszerre több nagy válságot kezelni, például egy Tajvan körüli konfliktust és egy közel-keleti háborút.

Ez az iráni gondolkodás egyik legfontosabb eleme. Teherán nem elszigetelt regionális konfliktusként tekint saját helyzetére, hanem a nagyhatalmi átmenet egyik frontvonalaként. Innen nézve a Hormuzi-szoros nemcsak olajútvonal, hanem geopolitikai kulcspozíció. Ha zárva van vagy részlegesen korlátozott, az megemeli az energiaárakat, inflációs nyomást gyakorol a nyugati gazdaságokra és rákényszeríti Kínát, Indiát, az Öböl-államokat és Európát, hogy állást foglaljanak.

Peking hivatalosan óvatosan mozog. Kína május 6-án, tehát Trump látogatása előtt fogadta Aragcsi iráni külügyminisztert. A kínai külügyminisztérium közlése szerint Aragcsi tájékoztatta Vang Ji külügyminisztert az amerikai–iráni tárgyalásokról és kiemelte, hogy „a politikai válságokat nem lehet katonai úton megoldani”. A kínai közlemény különösen fontos mondata, hogy Irán „bízik Kínában” és azt várja, hogy Peking továbbra is aktív szerepet játsszon a béke előmozdításában és egy új, háború utáni regionális keret kialakításában.

Ez a teheráni pozíció kifinomult, de nem naiv. Irán tudja, hogy Kína nem ideológiai szövetséges abban az értelemben, ahogy a hivatalos propaganda gyakran sugallja. Peking mindenekelőtt stabil energiát, kiszámítható tengeri útvonalakat, olcsóbb olajat, amerikai nyomáscsökkentést és nagyhatalmi mozgásteret akar. Vagyis Kína nem feltétlenül Iránért közvetít, hanem a saját világgazdasági érdekeiért. Ez azonban Teherán számára még mindig jobb lehet, mint egy kizárólag amerikai feltételekre épülő rendezés.

Trump és Hszi Csin-ping pekingi találkozója után a Fehér Ház azt közölte, hogy a két vezető egyetértett abban, hogy a Hormuzi-szorosnak nyitva kell maradnia az energia szabad áramlása érdekében. A Fehér Ház szerint Peking nem ad katonai felszerelést Iránnak. Fontos azonban, hogy az Al Jazeera beszámolója szerint a kínai hivatalos összefoglaló nem említette külön sem Iránt, sem a Hormuzi-szorost, vagyis Peking nyilvánosan jóval óvatosabb maradt, mint Washington szerette volna láttatni.

Ez a különbség sokat mondó. Washington azt szeretné bizonyítani, hogy Kína legalább részben az amerikai álláspont mellé állt. Peking viszont nem akarja nyilvánosan megtörni iráni kapcsolatát, különösen nem egy olyan pillanatban, amikor Teherán energiapolitikai, diplomáciai és nyugatellenes szempontból is hasznos partner.

A válság középpontjában a Hormuzi-szoros áll. A háború előtt a világ olajforgalmának jelentős része ezen a tengeri útvonalon haladt át. A jelenlegi blokád és korlátozás ezért nem regionális kellemetlenség, hanem globális gazdasági sokk. Az AP beszámolója szerint Irán továbbra is felügyelete alatt tartja a Hormuzi-szorost, miközben az Egyesült Államok iráni kikötőket blokkol. Trump és Hszi pedig abban állapodott meg, hogy a szorost újra kell nyitni.

Teherán ugyanakkor nem egyszerűen „lezárásról” beszél. Az iráni hivatalos kommunikáció szerint a szoros nincs lezárva a baráti országok elől, csak az ellenséges szereplőkkel szemben korlátozott. Az IRNA iráni állami hírügynökség összefoglalója szerint Aragcsi azt mondta: „amennyire minket illet”, a Hormuzi-szoros nincs lezárva, különösen a baráti országok számára.

Ez diplomáciai üzenet Kínának is. Irán azt mondja, hogy aki velünk működik együtt, annak lehet útja Hormuzon át; aki velünk szemben katonai vagy gazdasági nyomást támogat, annak nem. Ez a stratégia rövid távon növeli Teherán alkupozícióját, hosszabb távon viszont veszélyes. Ha Irán túlfeszíti a húrt, Kína is arra juthat, hogy az iráni ellenőrzés már nem stabilitást, hanem ellátási kockázatot jelent.

A Guardian beszámolója szerint Irán egy új, Persian Gulf Strait Authority nevű szervezeten keresztül próbálja szabályozni a hajóforgalmat, regisztrációt és díjfizetést is előírva. A lap szerint Trump Pekingben azt állította, hogy Kína egyetértett Washingtonnal. Nem lehetnek díjak és korlátozások. Ugyanakkor a kínai külügyminisztérium inkább azt hangsúlyozta, hogy a blokádoknak véget kell vetni és a helyzet oka a megindított amerikai–izraeli háború Irán ellen.

Itt érhető tetten az iráni aggodalom. Kína számára a legfontosabb nem feltétlenül Irán jogi érvelése a szoros feletti ellenőrzésről, hanem az, hogy a tankerhajók szabadon közlekedjenek, az energiaárak csökkenjenek és a globális ellátási láncokújra zavartalanul működjenek. Ha ehhez Iránnal kell tárgyalni, Peking tárgyal Iránnal. Ha ehhez Washingtonnal kell alkut kötni, Peking Washingtonnal is tárgyal.

Trump pekingi útja a látványossága ellenére nem hozott gyors áttörést. A Guardian értékelése szerint az amerikai elnök látogatása pompás koreográfiát, udvariassági gesztusokat és homályos kereskedelmi ígéreteket hozott, de nem eredményezett gyors megoldást az iráni háború válságára, nem adott végleges választ Tajvan ügyében és nem tisztázta a nagy üzleti megállapodások konkrét tartalmát.

Iráni szemmel azonban már az is fontos, hogy Trumpnak Pekingben kellett Iránt napirendre tűznie. Ez Teherán számára azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államok nem képes egyedül megoldani a válságot. A pekingi út iráni értelmezése tehát nem az, hogy Amerika és Kína összefogott Irán ellen, hanem az, hogy Washington kénytelen volt elismerni Kína megkerülhetetlen szerepét a valódi rendezésben.

Ez nem jelenti azt, hogy Irán nyugodt lehet. Éppen ellenkezőleg. A pekingi találkozó megmutatta, hogy az iráni kártya felértékelődött, de azt is, hogy Irán egyre inkább nagyhatalmi alkuk tárgyává válik. Ha Peking közvetít, Teherán időt nyerhet, elkerülheti a teljes katonai eszkalációt, és megőrizheti nukleáris programja egy részét. Ha viszont Kína a stabilitásért cserébe nyomást gyakorol Iránra, akkor Teheránnak fájdalmas engedményeket kell mérlegelnie.

A mainstream nyugati értelmezés többnyire azt kérdezi vajon sikerül-e Trumpnak Kínán keresztül nyomást gyakorolnia Iránra? Az iráni nézőpont ennél összetettebb. Teheránban azt nézik, hogy meddig lehet Kínára támaszkodni anélkül, hogy Irán maga válna alku tárgyává?

Irán számára Kína egyszerre stratégiai partner és kockázat. Partner, mert ellensúlyt képez az amerikai nyomással szemben, diplomáciai csatornát nyit és gazdasága egy kicsit fellélegezhet. Kockázat, mert Peking végső soron nem Teherán forradalmi narratíváját, hanem saját nagyhatalmi érdekeit követi. A kínai külpolitika hideg, türelmes és tranzakcionális. Ott támogatja Iránt, ahol ez gyengíti az amerikai nyomást, ott viszont visszafoghatja, ahol az iráni lépések már Kína energiaellátását és világgazdasági érdekeit veszélyeztetik.

Trump pekingi látogatásának iráni tanulsága ezért nem az, hogy Kína elárulta volna Iránt.

Ennél finomabb és fontosabb dolog történt.

Peking megmutatta, hogy Teheránnak szüksége van rá, Washingtonnak pedig szintén. Ez ritka nagyhatalmi pozíció. De, aki mindkét félnek nélkülözhetetlen, az nem feltétlenül lesz egyik fél feltétlen szövetségese sem.

A Hormuzi-szoros válságában Irán még mindig erős kártyákat tart a kezében. De a kártyaasztalnál már nemcsak Washington ül vele szemben. Ott ül Peking is, mosolyogva, óvatosan és mindenekelőtt saját számológépével.