Európa újrafegyverkezik, Ukrajna támogatása egyre többe kerül, Brüsszel pedig újabb közös biztonságpolitikai struktúrákban gondolkodik. Közben azonban egy másik folyamat is zajlik: egyre több európai választó fordul el azoktól a politikai erőktől, amelyek az elmúlt évtizedekben meghatározták a kontinens irányát. A kérdés lassan nem az, hogy változik-e Európa, hanem az, hogy a politikai elit észreveszi-e időben, mi történik saját társadalmaiban.
Európa a hazánk földrajzi, történelmi és kulturális közege. Az Európai Unió azonban nem haza, hanem politikai és gazdasági együttműködés. A kettő közötti különbséget érdemes újra és újra kimondani, különösen akkor, amikor az európai integráció jövőjéről folyó vita egyre inkább arról szól: meddig őrizhető meg a nemzetállamok önállósága, és hol kezdődjön a közös európai döntéshozatal.
Az elmúlt évtizedekben sok szó esett európai identitásról, de jóval kevesebb arról, mi adná ennek valódi tartalmát.
A nemzeteket közös nyelv, történelem, kultúra, sikerek, kudarcok és kollektív emlékezet tartja össze. Európában azonban éppen ez az, amit nehéz egyetlen politikai identitássá összegyúrni. Más történelmi emlékezetet őriz egy lengyel, egy görög, egy francia vagy egy magyar. Nagy Károly, Napóleon vagy éppen a Habsburg Birodalom történelmi szerepe sem ugyanazt jelenti Párizsban, Athénban és Budapesten.
Talán nem is az a probléma, hogy nem sikerült egyetlen európai nemzetet létrehozni. Sokkal inkább az, ha valaki azt hiszi, hogy erre feltétlenül szükség volna.
Mi Európa stratégiája?
Közben Európa előtt ennél jóval sürgetőbb kérdések állnak.
Az ukrajnai háború immár ötödik évében jár, a katonai és pénzügyi költségek pedig folyamatosan nőnek. Ukrajna szeptember 16-án bemutatott 2027-es költségvetési tervezete rekordnagyságú, mintegy 110 milliárd dolláros védelmi kiadással számol, miközben Kijevnek 2027-re több mint 52 milliárd dollárnyi külső támogatásra lehet szüksége. A 2026-os pótlólagos védelmi kiadásoknál is 27 milliárd dolláros finanszírozási rés maradt.
Ez önmagában jelzi, milyen súlyú kérdéssel áll szemben Európa.
A valódi vita ezért nem az lehet, hogy támogatjuk-e Ukrajna szuverenitását. Oroszország 2022-ben megtámadta Ukrajnát, és a háború azóta is súlyos emberi és gazdasági árat követel.
A politikai kérdés az, hogy mi a stratégiai végpont.
Mit tekint Európa elérhető célnak? Mennyi időre tervez? Milyen katonai, gazdasági és társadalmi erőforrásokkal kívánja ezt megvalósítani? És mindenekelőtt: milyen elképzelése van arról, hogyan lehet egyszer majd lezárni a háborút?
Ezekre a kérdésekre nem elegendő azt válaszolni, hogy Ukrajnát addig kell támogatni, ameddig szükséges. A „meddig szükséges?” ugyanis önmagában nem stratégia.
Orosz veszély: két állítás egyszerre is lehet igaz
Érdemes ugyanakkor óvatosnak lenni a másik véglettel is.
Nem igaz az, hogy minden nyugati hírszerzés szerint Oroszország semmilyen veszélyt nem jelent Európára.
Az észt külső hírszerzés 2026-os nyilvános értékelése valóban azt állapította meg, hogy Oroszországnak a következő egy évben nincs szándéka megtámadni Észtországot vagy más NATO-tagállamot. Ugyanez a jelentés azonban arra is figyelmeztetett, hogy az orosz katonai reformok a következő években növelik Moszkva katonai képességeit.
A NATO jelenlegi hivatalos értékelése ennél szigorúbb: a szövetség Oroszországot hosszú távú, közvetlen biztonsági fenyegetésnek tekinti, miközben jelentősen megerősítette keleti szárnyát.
A két állítás nem feltétlenül mond ellent egymásnak.
Lehetséges, hogy Moszkva ma nem készül NATO-tagállam megtámadására, miközben katonai képességeinek fejlődése hosszabb távon valós biztonsági kockázatot jelent.
Éppen ezért lenne szükség kevesebb jelszóra és több hideg fejjel végzett stratégiai gondolkodásra.
Európa fegyverkezik, de mire?
Abban aligha lehet vita, hogy Európa hosszú időn keresztül az Egyesült Államok katonai erejére támaszkodott.
A kontinens számos állama évtizedeken át úgy élvezhette az amerikai biztonsági garanciákat, hogy saját haderejére jóval kevesebbet költött, mint amit a megváltozott biztonsági helyzet ma megkövetel.
Ez az időszak véget érni látszik.
A NATO 2026-os ankarai csúcstalálkozójának nyilatkozata szerint az európai szövetségesek és Kanada már 2025-ben több mint 139 milliárd dollárral növelték a kulcsfontosságú védelmi területekre fordított kiadásaikat.
Vagyis Európa fegyverkezése valóság.
A kérdés azonban az, hogy a több pénzből lesz-e több valódi katonai képesség, megfelelő hadiipari termelés, elegendő kiképzett katona és működő közös stratégia.
Ursula von der Leyen szeptember 16-i évértékelő beszédében már egy Európai Biztonsági Tanács létrehozásának támogatásáról beszélt, amelybe az uniós országokon kívül Nagy-Britanniát, Norvégiát, Ukrajnát és Kanadát is bevonnák.
Ez már túlmutat egyszerű gazdasági együttműködésen.
És itt visszaérkezünk az alapkérdéshez: milyen Európai Uniót akarunk?
Olyat, amelyben szuverén államok működnek együtt ott, ahol közös érdekük diktálja, vagy olyat, amely fokozatosan saját kül-, biztonság- és védelmi politikai központot épít?
Erről lehet és kell vitázni. De nem volna helyes úgy tenni, mintha ez pusztán technikai kérdés lenne.
Az AfD sikere nem a semmiből érkezett
Miközben Brüsszelben az európai biztonság új intézményeiről gondolkodnak, Németországban egészen más üzenetet küldött a választók jelentős része.
A szeptemberi szász–anhalti tartományi választáson az Alternatíva Németországért, az AfD 39-et szerzett a 83 parlamenti mandátumból. Az abszolút többségről lemaradt, de történelmi eredményt ért el, és megpróbált partnereket találni a kormányalakításhoz. A hagyományos pártok ugyanakkor továbbra is fenntartják az AfD-vel szembeni politikai „tűzfalat”.
Lehet vitatkozni az AfD programjával, politikusaival és kijelentéseivel.
Egy dolgot azonban egy demokratikus rendszer nem engedhet meg magának: azt, hogy ne foglalkozzon azzal, miért szavaznak rá ilyen sokan.
A keletnémet tartományokban az elmúlt évtizedekben valóban csökkent a munkanélküliség és szűkült a jövedelmi különbség Nyugat-Németországhoz képest, a vagyoni különbségek azonban továbbra is hatalmasak. A keleti német háztartások átlagos nettó vagyona 2023-ban mintegy fele volt a nyugati háztartásokénak. A beruházások szintje is lényegesen alacsonyabb.
Ehhez társul a migráció, az energiaárak, az ipar jövője, a megélhetés és a társadalmi biztonság kérdése.
A rendszerkritikus pártok megerősödését ezért pusztán erkölcsi ítéletekkel aligha lehet megállítani.
A választó ugyanis nem politikatudományi kategória.
Ha úgy érzi, romlik az életszínvonala, bizonytalanabb a jövője, és az általa fontosnak tartott problémákkal a politikai elit nem foglalkozik, akkor előbb-utóbb olyan pártot keres, amely legalább azt mondja: hallja, amit mond.
A politikai karanténnak is van határa
A német politikában évek óta működő úgynevezett Brandmauer, vagyis az AfD köré épített politikai tűzfal eddig megakadályozta, hogy a párt részt vegyen a kormányzásban.
De minden karanténpolitika addig működik, amíg a karanténon kívül maradó pártok együttesen stabil többséget alkotnak.
Ha egy rendszerkritikus párt támogatottsága folyamatosan nő, egyszer elérkezik az a pont, amikor a többi politikai szereplőnek már nem elegendő azt ismételnie, hogy vele nem működik együtt.
Meg kell érteni a választóit.
Ez nem az AfD támogatását jelenti. A demokrácia működési logikájának felismerését jelenti.
És ez nem kizárólag német probléma.
Európa több országában látható, hogy a hagyományos politikai közép elveszíti korábbi monopolhelyzetét. A migráció, a versenyképesség, az energia, a biztonság és a nemzeti szuverenitás kérdései olyan politikai törésvonalakat hoztak létre, amelyeket egyetlen brüsszeli kommunikációs kampánnyal sem lehet eltüntetni.
Talán nem az emberekkel kellene vitatkozni
Az Európai Unió eredeti ereje éppen abban állt, hogy különböző történelmű, kultúrájú és érdekű nemzeteket volt képes közös célok mentén együttműködésre bírni.
Nem abban, hogy egyformává tegye őket.
A következő évek nagy kérdése ezért nem csupán az lesz, hogy Európa hány százalékot költ védelemre, hány lőszergyárat épít, vagy milyen új biztonsági tanácsokat hoz létre.
Hanem az is, hogy saját polgárai magukénak érzik-e még azt a politikai irányt, amelyet Európa vezetői kijelölnek.
Mert katonai erőt lehet pénzből építeni.
Intézményeket lehet rendeletekkel létrehozni.
Politikai központokat lehet újabb és újabb hatáskörökkel megerősíteni.
Bizalmat azonban nem lehet rendeletben előírni.
Ha pedig egyre több európai polgár érzi úgy, hogy a politika nem érti a problémáit, nem hallja a kérdéseit, és ahelyett, hogy válaszolna rájuk, inkább kioktatja őt, akkor Európa legnagyobb politikai problémája végül nem Moszkvában, Washingtonban vagy Kijevben lesz.
Hanem otthon.
És ezt a csatát nem fegyverekkel kell megnyerni.
