Josephine Cochrane számára az egyik legnehezebb lépés egy szállodai előcsarnokon át vezetett. Amikor az 1880-as évek végén egyedül ment a chicagói Sherman House vezetőjéhez, úgy érezte, a teremnek sosem ér a végére. „Az előcsarnok egy mérföld szélesnek tűnt” – emlékezett vissza. Azt hitte, elájul, végül mégis nyolcszáz dolláros megrendeléssel távozott.
A termék, amelyet el akart adni, tányérokat mosogatott. Ma természetesnek vesszük, hogy egy gépre bízhatjuk a vacsora romjait, de Josephine-nek azonban előbb meg kellett győznie a világot arról, hogy ez működőképes ötlet. Az üzleti tárgyalásokhoz pedig legalább annyi elszántságra volt szüksége, mint a szerkezet megépítéséhez.
A történet az illinois-i Shelbyville-ben, a Cochrane család közös ebédjei után kezdődött.
Josephine szívesen terített a féltett porcelánkészlettel, ám bosszantotta, hogy mosogatás közben kicsorbulnak az edények. A házimunka jelentős részét alkalmazottak végezték. Egy időre ő maga vette át a kényes darabok tisztítását. Hamar rájött azonban, hogy ezt a munkát sokkal jobb volna gépesíteni.
Az ötlethez 1883-ban kényszerítő körülmény társult. Férje meghalt és a korábbi jómódot felváltotta az adósság. Josephine kevés örökölt készpénzzel maradt özvegyen, így a találmány már a megélhetés lehetőségét is jelentette. Műszaki diplomája nem volt, mérnök édesapja révén azonban ismerős volt számára a gépek világa. A megvalósításhoz George Butters szerelő segítségét kérte.
Előbb az edények méretét vizsgálta meg, majd olyan drótból készült tartókat tervezett, amelyekben a tányérok, csészék és csészealjak biztonságosan elhelyezhetők. Magát a tisztítást a vízre bízta, a szappanos, forró víz a rögzített edények felületére jutott, miközben az őket hordozó keret forgott. A kézi súrolás kiváltásához az edények helyzetét és a víz útját kellett összehangolni.
A szabadalmi leírásból az is látszik, hogy a mosás és az öblítés elkülönítésével foglalkozott. A szerkezet külön kezelte a szappanos vizet és a tiszta, forró öblítővizet, amelyeket vissza is vezethetett a megfelelő szivattyúhoz. Már ebben a korai gépben felismerhető vált a megoldandó feladat, amellyel a mai berendezéseknek is meg kell birkózniuk. A víznek minden szükséges felülethez el kell jutnia, úgy, hogy az edények pedig épek maradjanak.
Josephine 1885. december 31-én adta be kérelmét, a 355 139-es sorszámú amerikai szabadalmat 1886. december 28-án kapta meg. A dokumentumon J. G. Cochran néven szerepel. Korábbi mosogatógép-szabadalmak is léteztek, így az ő érdeme a gyakorlatban használható, üzletileg is sikerre vihető megoldás kidolgozása volt.
A következő akadály leküzdéséhez már kevésnek bizonyult egy jó műhely.
A háziasszonyok azonban nem siettek megvenni a drága berendezést, ráadásul sok otthon melegvíz-ellátása nem volt még biztosított. Josephine ezért olyan vásárlókat keresett, akik naponta nagy mennyiségű szennyes edényt kell megtisztítaniuk. A szállodáknál és éttermeknél a gyorsabb mosogatás előnye könnyebben megmutatkozott.
Egy ismerős bemutatásával eljutott a híres chicagói Palmer House vezetőjéhez és megrendelést is sikerült szereznie. A Sherman House-nál már magának kellett ajtót nyitnia. Egy hozzá hasonló társadalmi helyzetű nő akkoriban ritkán intézett ilyen ügyeket férfikísérő nélkül. Az előcsarnokon végigsétáló Josephine számára ezért a tárgyalás személyes próbatétel is volt.
Később már maga utazott a gépei telepítéséhez.
Az 1893-as chicagói világkiállítás végre olyan közönséget adott neki, amely előtt a találmány bizonyíthatott. Mosogatógépe elismerést nyert, a kiállítás éttermeiben pedig dolgoztak is a berendezései. Egy vendégektől nyüzsgő világkiállításon folyamatosan keletkezett az, amire a bemutatóhoz szüksége volt: koszos tányér, de rengeteg. A szállodák után kórházak és oktatási intézmények is vevőt jelentettek.
A sikerrel együtt sem tűntek el a nehézségek. A gyártás megszervezése, a pénzszerzés és a fejlesztések keresztülvitele újabb és újabb feladatot adott. Josephine végül saját üzemet nyitott, Butters pedig a gyártást irányította. A feltalálónak közben arról is határozott véleménye lett, miért olyan nehéz a háztartásoknak eladni az általa feltalált kényelmet.
A Chicago Record-Heraldnak adott 1912-es interjúban arról beszélt: a nő még nem tanulta meg, hogy „az ideje és a kényelme pénzt ér”. Úgy látta, a családi költségvetésben könnyű más célokat a konyhai munkát megkönnyítő gép elé sorolni. A mosogatógép terjedéséhez ezért a használható technika mellett arra is szükség volt, hogy az otthon végzett munka idejét is értéknek tekintsék.
Josephine 1913-ban meghalt, a széles körű háztartási gépek elterjedést már nem érte meg.
Az amerikai otthonokban az 1950-es és 1960-as évek hozták meg az áttörést, jobb melegvíz-ellátással és mosogatószerekkel. Cégét 1926-ban a Hobart vásárolta meg. A KitchenAid 1949-ben mutatta be első háztartási mosogatógépét. A márka később a Whirlpoolhoz került, Josephine-t pedig 2006-ban beiktatták az amerikai feltalálók hírességeinek csarnokába. A féltett porcelánoktól így vezetett az út a mai konyhákig és azokig az estékig, amikor a vacsora után végre másra is marad idő.
Források: United States Patent and Trademark Office – “I’ll do it myself”; Josephine G. Cochran 355 139-es amerikai szabadalma (1886); National Inventors Hall of Fame; Lemelson–MIT. Invention & Technology – Josephine Cochrane élettörténete, korabeli visszaemlékezésekkel; KitchenAid márkatörténet.







