A technológiai tudás elvesztéséhez nem kell világvége. Elég, ha meghal az utolsó ember, aki tudta, melyik fogaskereket mennyire kell megfeszíteni, milyen sorrendben kell feltekerni a köteleket, vagy pontosan milyen méretűnek kell lennie egy olyan alkatrésznek, amelyet a rajzoló „magától értetődőnek” gondolt. A történelem tele van olyan gépekkel, amelyeket ma már képesek vagyunk utánozni, csak azt nem tudjuk bizonyítani, hogy az eredeti is ugyanígy működött.
És itt kezd igazán érdekessé válni a történet. Több mint ezer évvel az ipari forradalom előtt kínai mérnökök emeletnyi magas automata csillagászati órát működtettek vízzel és lánchajtással. Bizáncban mechanikus oroszlánok fogadták a követeket, miközben maga a császári trón emelkedett a magasba. Az ókori Alexandriában pedig olyan automata színházat terveztek, amely előre meghatározott mozdulatsort játszott végig emberi beavatkozás nélkül.
Ezeket a szerkezeteket nem valamiféle ismeretlen fizika működtette és nem bizonyítják egy elveszett szupercivilizáció létezését. Éppen az teszi őket lenyűgözővé, hogy a saját koruk ismert anyagaiból, kézműves módszereivel és mechanikai tudásával hoztak létre olyan gépeket, amelyek évszázadokkal későbbi technológiákra emlékeztetnek.
Az interneten ezért gyakran úgy jelennek meg, mint „gépek, amelyeket a modern tudomány sem képes újraalkotni”. Ez azonban csak félig igaz. Többnek elkészült működő a modern rekonstrukciója. A valódi rejtély sokkal árnyaltabb, meg tudjuk építeni azt, ami ugyanazt csinálja, de nem mindig tudjuk, hogy az eredeti mérnök is ugyanígy oldotta-e meg.
És néha ez a különbség egy egész elveszett technológiai hagyományt jelent.
1. Su Song óratornya, a 12. század számítógépháza
1092 körül a kínai Kaifengben elkészült egy mintegy tizenkét méter magas csillagászati óratorony, amelyet Su Song polihisztor és államférfi tervezett.
Ez nem egyszerű toronyóra volt.
Víz hajtotta, csillagászati műszereket mozgatott, az égbolt mozgását utánzó armilláris szerkezetet és éggömböt működtetett, miközben mechanikus figurák jelentek meg meghatározott időpontokban, hogy gonggal, dobbal vagy táblákkal jelezzék az időt.
Su Song ráadásul dokumentálta az építményt a Xin Yi Xiang Fa Yao című művében.
A szerkezet egyik legizgalmasabb eleme az úgynevezett „égi létra”, egy végtelen láncos erőátvitel volt, ez a technikatörténet egyik legkorábbi ismert ilyen megoldása.
1127-ben azonban a dzsürcsen seregek elfoglalták Kaifenget. Az óratornyot szétszedték, részeit északra vitték, az eredeti szerkezet pedig elveszett.
Innen származik a történet, hogy később még Su Song fia sem tudta pontosan helyreállítani apja gépét.
Modern működő rekonstrukciók azóta készültek Kínában és Tajvanon is, Joseph Needham brit tudománytörténész pedig részletesen elemezte a mechanizmust.
Csakhogy ezek értelmezések.
A könyv fennmaradt. Az eredeti gép nem.
Egy középkori tervrajzból pedig nem feltétlenül derül ki mindaz, amit az építőmester egyszerűen a kezében hordozott.
2. A szekér, amely iránytű nélkül mindig délre mutatott
A kínai délre mutató szekér első hallásra már-már mágikus.
A kocsi tetején álló figura kinyújtott karja akkor is ugyanabba az égtájba mutatott, amikor maga a jármű elfordult.
Mágneses iránytű nélkül.
A hagyomány nagyon korai eredetet tulajdonít a szerkezetnek, de az egyik történelmileg komolyabban vehető beszámoló Ma Jun 3. századi mérnökhöz kapcsolja.
Az alapelv feltehetően az volt, hogy a mechanizmus érzékelte a két kerék fordulatszámának különbségét, majd ennek megfelelően korrigálta a figura helyzetét.
Ez erősen emlékeztet a differenciálmű gondolatára.
Működő modern délre mutató szekereket már építettek.
A megoldatlan kérdés az, Ma Jun gépe is ugyanezt a mechanizmust használta-e.
Eredeti példány nincs meg.
Részletes tervrajz sincs.
A funkciót tehát újra tudjuk építeni, de a konstrukciót talán nem.
3. A bizánci császár trónja, amely felment a magasba
A 10. századi Konstantinápolyba érkező követ számára a császári audiencia alighanem gondosan megrendezett politikai színház volt.
Cremonai Liudprand diplomata beszámolója szerint a császár trónja mellett aranyozott oroszlánok mozogtak és üvöltöttek, egy mesterséges fán pedig mechanikus madarak énekeltek.
Aztán következett a műsor legjobb része.
Liudprand lehajolt a császár előtt. Amikor ismét felnézett, az uralkodót állítólag már jóval magasabban találta, a trónt valamilyen rejtett szerkezet felemelte.
Az ember szinte hallja a bizánci udvar üzenetét:
te csak követ vagy. Ő viszont olyan császár, akinek még az oroszlánjai is gépek.
A mechanikus udvari látványosságok létezését más bizánci források, köztük a De Ceremoniis is alátámasztják.
A műszaki dokumentáció viszont elveszett.
Pneumatika? Ellensúlyok? Kötelek? Hidraulikus rendszer?
Mindegyik elképzelhető.
Hogy pontosan mi volt a falak és a trón alatt, azt ma már senki sem tudja.
4. Caligula hajói, megtaláltuk azokat, aztán elvesztettük még egyszer
A Nemi-tó története talán mind közül a legfájóbb.
Caligula császár korában két hatalmas hajó épült a Rómától délre fekvő kis krátertavon. Nem hadihajók, hanem fényűző úszó építmények voltak márvánnyal, mozaikokkal, vízvezetékekkel és fejlett gépészettel.
Évszázadokra elsüllyedtek.
Mussolini idején, 1929 és 1932 között jelentősen csökkentették a tó vízszintjét és előkerült mindkét hajótest.
A régészek fejlett szivattyúkat, különleges horgonyokat, vízvezetékrendszereket és bronzból készült forgó mechanikai elemeket találtak.
Egyes szerkezeteket a modern csapágyazás előfutárainak tekintenek, bár a népszerű állítás, miszerint „Caligulának golyóscsapágya volt”, erősen leegyszerűsíti a régészeti képet.
május 31-én a háborúnak köszönhetően azonban a tóparti múzeum kigyulladt.
A két eredeti hajó szinte teljesen megsemmisült.
Vannak fényképeink.
Vannak mérnöki felmérések.
Maradtak alkatrészek.
De az a ritka lehetőség, hogy egy majdnem kétezer éves római gépészeti rendszert eredeti környezetében tanulmányozzunk, nagyrészt hamuvá vált.
Ezt a technológiát egyszer visszakaptuk a történelemtől. Aztán elvesztettük másodszor is.
5. Hérón „programozható” automata színháza
Alexandriai Hérón az első században olyan gépeket írt le, amelyeket mai szemmel is öröm olvasni.
Automatikusan nyíló templomajtók.
Érmével működő folyadékadagoló.
Gőzzel forgó szerkezet.
És egy önműködő mechanikus színház.
A kocsi meghatározott útvonalon mozgott, megállt, figurák játszottak el jeleneteket, hanghatások következtek, majd az egész szerkezet továbbindult.
A vezérlést kötelek, tengelyek, orsók és súlyok biztosították.
A kötelek feltekerésének sorrendje határozta meg, mi történik ezután.
Ha másként tekerték fel őket, más mozgássor következett.
Mai nyelven szólva szinte ellenállhatatlan a párhuzam:
a kötél volt a program.
Hérón szerencsére műszaki leírást is hagyott ránk, ezért működő rekonstrukciók készültek.
Itt sem a fizikai elv a rejtélyes.
Az döbbenetes, hogy valaki csaknem kétezer évvel a számítógép előtt már előre kódolt eseménysort futtatott végig egy gépen emberi beavatkozás nélkül.
És vannak gépek, amelyeknél még ennél is nagyobb a homály
Ha külön cikket írnánk és tartalmat keresünk valóban megoldatlan technikatörténeti rejtélyekről, van néhány sokkal jobb jelölt annál, hogy „a tudomány nem érti, hogyan működhettek”.
Zhang Heng 132-ben megalkotott földrengésjelzője például történeti források szerint képes volt jelezni egy távoli földrengés irányát. Modern rekonstrukciók léteznek, de az eredeti belső mechanizmus nem maradt fenn, és máig több versengő magyarázat létezik arra, pontosan hogyan működött.
Arkhimédész mechanikus planetáriumáról Cicero is írt: állítólag képes volt a Nap, a Hold és a bolygók mozgását mechanikusan bemutatni. Maga a gép elveszett, részletes tervrajz nincs, így csak következtethetünk rá, milyen fogaskerékrendszer lehetett benne.
És ott van az antiküthérai szerkezet. Ezt már korántsem mondhatjuk megmagyarázhatatlannak: röntgentomográfiával, feliratok elemzésével és rekonstrukciókkal működésének jelentős részét sikerült megfejteni. A hiányzó alkatrészek miatt azonban bizonyos kijelzők és fogaskerékrendszerek pontos rekonstrukciójáról továbbra is vita folyik.
Ezekből akár, szerintem külön cikket lenne érdemes írni.
De fontos lenne ugyanazzal a forráskritikával:
nem olyan gépekről van szó, amelyekkel szemben a modern fizika tanácstalan. Hanem olyanokról, amelyekből túl kevés maradt ahhoz, hogy biztosan visszafejtsük a mérnök gondolatát.
A tervrajz nem mindig őrzi meg a tudást
Ezeknek a történeteknek talán ez a legizgalmasabb közös pontja.
Egy gép működése soha nem csak abból áll, amit a papírra rajzolnak.
Ott van a mester kezében az anyagismeret, a beállítás, az apró fogás, a megfelelő feszesség, egy olyan alkatrész aránya, amelyet senki nem írt le, mert akkoriban minden szakember tudta.
A műhelyekben ma is elhangzik:
„Ezt nehéz elmagyarázni. Gyere, megmutatom.”
És amikor az utolsó ember is meghal, aki meg tudná mutatni, a könyv még ott maradhat a polcon.
Csak éppen valami nincs már benne.
Ezért ezek a gépek nem azt bizonyítják, hogy őseink valamiféle elveszett szupertechnológiával rendelkeztek.
Sokkal érdekesebbet bizonyítanak.
Azt, hogy a technikai tudás néha nem akkor vész el, amikor leég egy könyvtár. Hanem akkor, amikor utoljára becsukódik egy műhely ajtaja.
És odabent már nincs senki, akitől meg lehetne kérdezni:
„Mutasd meg még egyszer, pontosan hogyan csináltad.”
Források: Su Song Xin Yi Xiang Fa Yao című műve és Joseph Needham kínai tudománytörténeti kutatásai. Cremonai Liudprand konstantinápolyi beszámolói és a bizánci De Ceremoniis; a Museo delle Navi Romane di Nemi dokumentációja. Alexandriai Hérón Automatopoetica című műve. Zhang Heng szeizmoszkópjának, Arkhimédész planetáriumának és az antiküthérai szerkezetnek modern technikatörténeti feldolgozásai.
