Gyakran megtörténik, amikor egy politikus már nem tudja megmagyarázni, miért volt igaza. Mert már nincs ott. Kotoku Wamura 1997-ben meghalt, tizennégy évvel azelőtt, hogy Japán partjainál megmozdult volna a tengerfenék és egy rettenetes vízfal elindult volna Fudai felé. Amikor a hullám megérkezett, egy 15,5 méter magas betonépítmény állta útját. Az a fal, amelyet évtizedeken át túlzónak, drágának és fölöslegesnek tartottak.
2011 március 11-én a 9-es magnitúdójú tóhokui földrengés után Japán északkeleti partvidékét pusztító cunami érte el. Egész települések tűntek el percek alatt, házak úsztak el, kikötők semmisültek meg és közel húszezer ember halt meg vagy tűnt el.
A kis Fudai azonban feltűnően másképp nézett ki másnap. A település nagy része épségben megmaradt. Ennek egyik oka egy ember volt, akit akkor már több mint egy évtizede eltemettek.
Wamura tudta, hogy a tenger emlékszik
Kotoku Wamura 1909-ben született, így az 1896-os pusztító Meidzsi–Sanriku-cunamit személyesen még nem lehetett szemtanúja. A katasztrófa emléke azonban mélyen beépült a térség közösségi emlékezetébe.
A következőt azonban már saját szemével látta.
1933-ban újabb hatalmas szökőár csapott le Sanriku partvidékére. Falvak pusztultak el, emberek ezrei haltak meg. A fiatal Wamura számára ez nem történelmi adat volt egy kőtáblán.
Ez egy emlék volt számára.
1947-ben Fudai polgármesterévé választották és egészen 1987-ig hivatalban maradt, tíz egymást követő cikluson át, összesen negyven évig. A falu fejlődött, utak, halászati és közösségi beruházások készültek el. Wamura neve azonban végül nem ezek miatt került be Japán történetébe.
Hanem a beton miatt.
Tizenöt és fél méter, mert tizennégy nem elég
Japán tengerparti településein nem volt szokatlan a cunamivédelem. Wamura azonban olyan magassághoz ragaszkodott, amelyet sokan túlzónak tartottak. Fudai térségében végül 15,5 méteres védművek, köztük a híressé vált árvíz- és cunamikapu épült fel.
Miért pont ilyen magas?
A korábbi szökőárak nyomai és a helyi emlékezet azt üzenték Wamurának, hogy egy kényelmesen alacsony fal csak addig megnyugtató, amíg nem érkezik egy kényelmetlenül magas hullám. Az építkezés hosszú volt és rendkívül drága. A Fudai folyónál álló monumentális kapu az 1970-es évektől az 1980-as évek közepéig épült, költsége pedig több milliárd jenre rúgott.
Egy alig néhány ezres falunál ez nem aprópénz. Voltak, akik morgolódtak.
Miért kell ekkora? Miért kell ennyibe kerülnie? Mikor jön ide egyáltalán ekkora cunami?
Wamura válasza lényegében az volt, hogy nem akkor kell elkezdeni falat építeni, amikor már látjuk a hullámot.
Egy későbbi visszaemlékezés szerint nyugdíjba vonulásakor arra intette a falu vezetőit, hogy még ellenállás közepette is vigyék végig azt, amiben biztosak, mert „az emberek végül megértik”. A mondat több változatban maradt fenn, ezért szó szerinti búcsúidézetként óvatosan kezelendő.
A jelentése azonban 2011-ben félelmetesen világossá vált.
Aztán egyszer csak eltűnt a horizont
A tóhokui cunami a Sanriku-part egyes pontjain jóval meghaladta a tíz méteres magasságot, a keskeny öblök és völgyek pedig helyenként még magasabbra torlaszolták a vizet.
Fudainál is óriási hullám érkezett.
A víz átcsapott, illetve elérte a védművek egyes részeit, megrongálta a kikötő térségét, de a hatalmas kapu és a magas falak megakadályozták, hogy a cunami teljes ereje betörjön a falu lakott központjába.
A település megúszta azt a fajta totális pusztítást, amelyet a közeli városokban látni lehetett.
Fudaiban egy ember vesztette életét a katasztrófában; a korabeli beszámolók szerint a férfi a kikötő, illetve hajója miatt tért vissza a veszélyesen háborgó tengerre.
Néhány kilométerrel arrébb egész városrészek tűntek el. Fudaiban pedig állt a fal.
És hirtelen mindenki tudta, ki miatt van ott.
A sírjához kezdtek járni megköszönni a túlélők
A katasztrófa után Wamura története bejárta Japánt.
Az egykori polgármester sírjánál helyiek jelentek meg, hogy leróják tiszteletüket. Az ember, akit életében azzal vádoltak, hogy túl sok pénzt költ egy talán soha be nem következő veszélyre, egyszeriben a hosszú távú gondolkodás jelképévé vált.
A történet persze nem azt bizonyítja, hogy betonfallal minden cunami megállítható.
2011 éppen az ellenkezőjét mutatta meg. Japán számos olyan védműve omlott össze vagy bizonyult túl alacsonynak, amelyről korábban azt hitték, elegendő lesz.
Fudai szerencséje részben földrajzi adottságaiból, részben a védművek elhelyezéséből, részben pedig abból fakadt, hogy Wamura nem az előző átlagos hullámra méretezett, hanem arra a ritka katasztrófára, amely egyszer talán tényleg eljön.
Az igazi vezető néha azokért dönt, akik még meg sem születtek
Talán ezért olyan erős Wamura története.
Egy politikai döntés rendszerint négy évre készül. Egy beruházást átadnak, szalagot vágnak át, fényképészkédnek, aztán jöhet a következő.
Wamura azonban olyan falra költött, amelynek sikerét csak akkor lehetett bizonyítani, ha megtörténik valami, aminek mindenki azt kívánta, hogy soha ne történjen meg.
Ő maga már nem látta az eredményt. Nem állhatott ott 2011. március 11-én. Nem hallhatta, amikor a víz nekicsapódott annak a falnak, amelyért annyit vitatkozott. Nem láthatta, hogy mögötte házak maradnak állva.
De valahol talán ez a történet legszebb része.
Kotoku Wamura negyven éven át egy olyan napra készült, amelyen már nem lesz jelen.
És amikor az a nap végül eljött, a falu mégis érezhette:
az öreg polgármester ott áll közöttük és tizenöt és fél méter magas betonból.
Források: Fudai község és a 2011-es tóhokui katasztrófáról készült japán és nemzetközi történeti beszámolók, a Sanriku-part 1896-os és 1933-as cunamijainak dokumentációja; Kotoku Wamura életéről és a Fudai cunamikapuról készült katasztrófavédelmi és sajtófeldolgozások. Wamura búcsúbeszédének sokat idézett mondata utólagos visszaemlékezésekből ismert, ezért pontos szó szerinti idézetként nem tekinthető teljes bizonyossággal ellenőrzöttnek.
