Nincs ember, aki korunkban képes lenne megmondani, miféle fák hajladoznak majd száz esztendő múlva a hazai hegyvidékeken. Pedig az erdészet pont az a hosszútávú gondolkodást igénylő terület, ahol a ma döntései alapvetően határozzák meg a jövőnket.
Hazánkban az erdővel fedett területek nagysága jelenleg durván 19,6 (más kalkuláció szerint 22,1) százalék - azaz a faállománnyal borított területek mérete egészen biztosan meghaladja az 1,74 millió hektárt. Kétségtelenül igaz, az ország eképpen uralt része az elmúlt évtizedekben szépen hízott, de az állomány összetétele miatt mégis komoly szakmai viták dúlnak a jelenség körül. Utóbbit az akácosok és nemesnyárasok egyre nagyobb mennyisége okozza - némelyek ugyanis a mesterségesen - jellemzően az Alföldre - telepített rengetegeket nem sokra tartják s így szívük szerint a statisztikába sem vennék föl.
Ha pedig ezt a tételt kihagyjuk, akkor menten messzebb is kerülünk a fentebb citált 19,6 százaléktól, s ezzel az EU rangsorban is hátrébb találjuk magunkat. Ugyanis a kontinens átlagos erdőborítottsága meghaladja a 35 százalékot, míg a szűkebben vett Európai Unióban e mutató nagyjából negyven százalék. Sovány vigasz, hogy az átlagot a skandináv és a balti államok húzzák föl jelentősen, miközben egyes nyugat-európai országok jórészt mezőgazdasági vagy városi területekből állnak. E téren egészen extrém példa Málta, ahol 1,5 százalék a rengetegek mennyisége, de Hollandia sem jeleskedhet a maga tíz százalékával. Ezzel szemben például a finneknél hatvanhat, a svédeknél hatvanhárom, a szomszédos szlovéneknél ötvennégy vagy a letteknél ötvenhárom százalékon áll e jelzőszám.
Ausztria és Szlovákia pedig negyvennel büszkélkedhet.
Visszakanyarodva a saját házunk tájára, az nagy biztonsággal kijelenthető, a jövő magyar erdeje az extrém klímaváltozáshoz alkalmazkodó, biodiverz ökoszisztémák felé mozdul majd el. Egyre több lesz a szárazságtűrő faj, eltűnhetnek (végre) a minden jó érzésű kirándulót vérforralásig fölidegesítő igénytelen tarvágások, s talán ezt is megérjük, hogy rengetegeink újfent árnyat és enyhet adnak az embereknek.
Sokkal nagyobb - és sajnos olykor a durva személyeskedésig fajuló viták tárgya - az a kérdés, hogy mindezt miféle fákkal fogják a szakemberek megvalósítani? Van, aki úgy véli, bármilyen fájdalmas is, de a tölgynek-bükknek nincsen jövője. Szerintük nagyrészt nyugodtan ki lehet vágni ha nem is az összeset, de a döntő részét igen. Megint mások a juharfélékre, a szilekre, esetleg nyárfákra és madárcseresznyére esküsznek, de akad iskola, amely az eddig felsoroltak vegyítésében látja a boldog jövő zálogát.
Ismét mások az extrém meleget is roppant jól tűrő fajokat részesítenék előnyben - s bár a címben említett pálmafák még nem kerültek komolyan szóba, de ha a jelenlegi ütemben apad az esőverte napok mutatója a naptárban, akár ez a „marhaság" is benne lehet a pakliban.
Talán az egyetlen olyan pont, amin (szinte) mindenki kiegyezik az az aljnövényzetek kérdésköre. Itt főleg a talaj- és a nedvességvédelem érdekében a som, a kökény és a mogyoró fajok ültetését javasolják. Apró keserv, hogy egész hegyvidékeket mégsem lehet bokrokkal borítani...
