Az előző cikkben arról volt szó, hogy a Föld klímáját alapvetően meghatározza a Naptól való távolsága és a Földet körülvevő atmoszféra melegítő hatása, vagyis az üvegházhatás. Most azt vizsgáljuk meg, hogy mai tudásunk szerint ezeken túl milyen természeti folyamatok alakítják bolygónk éghajlatát – és mi következik mindebből az ember számára.
A Föld éghajlatának egyik alapvető mozgatórugója a Napból érkező energia egyenlőtlen földrajzi eloszlása. Az Egyenlítő környéke jóval több napsugárzást kap, mint a sarkvidékek. Ha nem létezne légköri és óceáni hőszállítás, az Egyenlítő még melegebb, a sarkvidékek pedig lényegesen hidegebbek lennének.
A földi éghajlati rendszer ezért folyamatosan energiát szállít az alacsony szélességi fokoktól a magasabb szélességek felé.
Az Egyenlítő térségében a felmelegedő levegő felemelkedik, majd a magasban észak, illetve dél felé áramlik. A légköri mozgásokat azonban alapvetően módosítja a Föld forgása. A Coriolis-erő az északi féltekén jobbra, a déli féltekén balra téríti el a mozgó légtömegeket. Ennek hatására alakulnak ki többek között a passzátszelek, a mérsékelt égöv uralkodó nyugati szelei és a magas légkör nagy sebességű futóáramlásai, a jet streamek.
Ezeknek a légköri rendszereknek a helyzete és erőssége azonban nem állandó. Évszakonként, évről évre és hosszabb időskálán is változnak. Emiatt egy adott terület időjárása és akár hosszabb távú éghajlati jellemzői is jelentősen módosulhatnak anélkül, hogy a Föld egészének energiaegyensúlya ugyanilyen mértékben változna.
Az Atlanti-óceán nélkül Európa más lenne
Európa éghajlatának megértéséhez különösen fontos az Atlanti-óceán.
A mérsékelt övben uralkodó nyugati szelek az óceán fölött nedvességet vesznek fel, majd azt Európa felé szállítják. Az észak-atlanti ciklonok és frontjaik Nyugat- és Közép-Európa csapadékellátásának meghatározó tényezői.
Amikor a nedves levegő felemelkedik és lehűl, a vízgőz kicsapódik, felhők képződnek, majd a víz eső vagy hó formájában lehullik. A csapadék egy része a folyókon és a felszín alatti vízrendszereken keresztül végül visszajut a tengerekbe.
Ez a nagy vízkörforgás egyik alapvető folyamata.
A szárazföldre került víz jelentős része azonban nem folyik azonnal vissza az óceánba. A talajról, tavakból és más vízfelületekről ismét elpárologhat, a növények pedig gyökereiken keresztül vizet vesznek fel, amelyet leveleiken át visszajuttatnak a légkörbe. E két folyamatot együttesen evapotranszspirációnak nevezzük.
Az így légkörbe jutó vízgőz továbbhaladhat a légáramlásokkal, majd újra csapadékként hullhat le. A szárazföldi párolgásból származó nedvesség tehát maga is hozzájárulhat a kontinensek belsejének csapadékához. Ezt a folyamatot gyakran csapadék-újrahasznosulásként írják le.
Az erdő nem egyszerűen vizet fogyaszt
Ebben a rendszerben az erdők szerepe különösen összetett.
A fák jelentős mennyiségű vizet vesznek fel a talajból, majd annak egy részét a lombkoronán keresztül visszajuttatják a légkörbe. Az erdő árnyékolja a talajt, megváltoztatja a felszín hőmérsékletét és érdességét, befolyásolja a víz talajba szivárgását, valamint az alsó légkör keveredését.
Az erdő tehát egyszerre vízfogyasztó és a vízkörforgás aktív résztvevője.
Fontos azonban, hogy az erdőtelepítés vízháztartási hatása nem mindenhol azonos. Bizonyos körülmények között javíthatja a víz helyben tartását és a talaj állapotát, más esetekben a növekvő evapotranszspiráció miatt csökkentheti a felszíni lefolyást vagy a talajban maradó víz mennyiségét.
Ezért az erdők telepítésénél sem elegendő pusztán az elültetett fák számát nézni. A fafaj, a talaj, az éghajlat és az adott térség vízháztartása egyaránt meghatározó.
Vagyis itt már az embernek is jelentős szerepe van: a megfelelően megválasztott területhasználat és vízgazdálkodás segítheti az alkalmazkodást, a rosszul megválasztott beavatkozás viszont újabb problémákat is teremthet.
El Niño: amikor a Csendes-óceán a világ időjárásába beleszól
A globális légköri rendszer egyik legismertebb természetes ingadozása az El Niño–Déli Oszcilláció, vagyis az ENSO.
El Niño idején a Csendes-óceán középső és keleti egyenlítői részének felszíne a szokásosnál melegebbé válik. Ez megváltoztatja a párolgást, a trópusi csapadék és zivatartevékenység elhelyezkedését, és ezzel a légköri cirkulációt is.
A változások úgynevezett telekapcsolatokon keresztül a világ távoli térségeinek időjárására is hatással lehetnek.
Európára az ENSO hatása azonban kevésbé közvetlen és kevésbé egyértelmű, mint a Csendes-óceán térségére. Az Atlanti-óceán és Európa időjárásában jóval közvetlenebb szerepet játszik például az Észak-atlanti Oszcilláció, a NAO, valamint az atlanti futóáramlások elhelyezkedése.
Ez is jól mutatja, milyen összetett rendszerről beszélünk: ugyanazon erősségű El Niño két különböző évben nem feltétlenül ugyanazt az időjárást hozza Európában.
A hatalmas hőtároló: az óceán
A Földön nemcsak a légkör szállít energiát. Hasonló – és rendkívül fontos – energiaátvitel zajlik az óceánokban is.
Az Egyenlítő térségében felmelegedő víztömegek az óceáni áramlások segítségével a magasabb szélességi fokok felé szállítják a hőt. Az Atlanti-óceán rendszerének legismertebb eleme a Golf-áramlat és a hozzá kapcsolódó észak-atlanti áramlási rendszer.
Ennek jelentős szerepe van Európa éghajlatában, bár az európai enyhe éghajlat nem vezethető vissza egyetlen tengeráramlásra. Az óceán hatalmas hőtároló képessége, valamint az uralkodó nyugati légáramlás szintén alapvető tényező.
Az óceáni cirkulációt részben a szelek, részben a tengervíz sűrűségkülönbségei mozgatják. A sűrűséget pedig a hőmérséklet és a sótartalom egyaránt befolyásolja.
Mindez egy egész bolygót összekapcsoló rendszer része.
Az óceánok ráadásul a légkörnél nagyságrendekkel több hőt képesek tárolni. Emiatt rendkívül fontos szerepük van abban, milyen gyorsan reagál a Föld éghajlati rendszere a külső változásokra.
Mit tudunk biztosan – és mit nem?
A Föld klímája tehát nem egyetlen tényező következménye. Naptevékenység, légköri cirkuláció, óceáni áramlások, vízkörforgás, felhők, jégfelszínek, növényzet és számos további folyamat kapcsolódik egymáshoz.
Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, az IPCC feladata ennek a rendkívül nagy tudományos irodalomnak az értékelése és összegzése. A testület hatodik értékelési ciklusának három munkacsoporti jelentése 2021–2022-ben jelent meg, a teljes szintézisjelentést pedig 2023-ban tették közzé.
Az első munkacsoport a klímaváltozás természettudományos alapjaival, a második annak hatásaival és az alkalmazkodással, a harmadik pedig a kibocsátáscsökkentés lehetőségeivel foglalkozik.
Fontos pontosan fogalmazni: a jelenlegi tudományos bizonyítékok alapján már nem pusztán arról van szó, hogy a légköri szén-dioxid-koncentráció és a globális átlaghőmérséklet egyszerre emelkedik, és a kutatók kapcsolatot keresnek a két jelenség között.
Az IPCC értékelése szerint az emberi tevékenység – mindenekelőtt az üvegházhatású gázok kibocsátása – egyértelműen hozzájárult a légkör, az óceánok és a szárazföld felmelegedéséhez. Ezt nem kizárólag klímamodellekre alapozzák: megfigyelések, a klímarendszer fizikai működésének ismerete, paleoklimatikus adatok és különböző attribúciós vizsgálatok együttesen támasztják alá.
Ebből azonban nem következik, hogy már mindent pontosan tudnánk.
A klímamodellek nem kristálygömbök. A felhők viselkedésének egyes részletei, a regionális csapadékváltozások, az óceáni és légköri cirkuláció jövőbeni módosulásai vagy egyes visszacsatolások nagysága továbbra is bizonytalanságokat hordoznak.
A tudomány éppen ezért nem egyetlen biztos jövőképet, hanem valószínűségeket és lehetséges tartományokat ad meg.
Ez fontos különbség.
A tudományos állításból még nem következik automatikusan a politikai döntés
A klímaváltozás körüli vita egyik legfontosabb kérdését ezért érdemes máshol keresni.
Annak tudományos megállapítása, hogy az emberi eredetű üvegházhatású gázok hozzájárulnak a felmelegedéshez, még nem mondja meg automatikusan, hogy milyen gazdasági és politikai választ kell erre adni.
Milyen gyorsan kell csökkenteni a kibocsátást? Milyen technológiákkal? Mekkora költséget képes elviselni az ipar? Milyen következménye van annak, ha Európa gyorsabban és szigorúbban változtatja meg gazdaságát, mint globális versenytársai? Mekkora szerepet kell kapnia a kibocsátáscsökkentés mellett az alkalmazkodásnak?
Ezek már nem kizárólag természettudományos kérdések.
Gazdasági, társadalmi és politikai döntések.
És ezekről igenis lehet – sőt kell – vitatkozni.
Az európai versenyképesség kérdését nem lehet megkerülni
Az Európai Unió klímapolitikájának megítélésében ezért külön kell választani a klímaváltozás fizikai tényét és az arra adott európai gazdaságpolitikai választ.
A kettő nem ugyanaz.
Mario Draghi európai versenyképességről készített jelentése maga is arra figyelmeztetett, hogy az európai vállalatok villamosenergia-árai többszörösei lehetnek az amerikai és kínai versenytársak által fizetett áraknak. A jelentés Európa problémái között a magas energiaárak mellett az innovációs lemaradást, a beruházási hiányt, a geopolitikai függőségeket és a szabályozási környezetet is tárgyalja.
Ezért túl egyszerű lenne azt állítani, hogy Európa gazdasági problémái kizárólag a klímapolitikából következnek.
De ugyanilyen hiba lenne azt állítani, hogy az energia- és klímapolitikai döntések költségeiről nem érdemes beszélni.
A valódi kérdés az, hogyan lehet egyszerre csökkenteni a környezeti és klímakockázatokat, fenntartani az ipari versenyképességet, biztosítani az energiaellátást és megőrizni az európai társadalmak életszínvonalát.
Egy rosszul megválasztott eszköz ugyanis akkor is rossz gazdaságpolitika lehet, ha az elérni kívánt cél önmagában indokolható.
Talán az alkalmazkodásról beszélünk túl keveset
Van azonban a klímavitának egy területe, amely gyakran kevesebb figyelmet kap: az alkalmazkodás.
Akárhogyan alakulnak a következő évtizedek kibocsátásai, a már bekövetkezett és a közeljövőben várható éghajlati változásokhoz alkalmazkodni kell. Maga az IPCC is önálló munkacsoportban foglalkozik a klímaváltozás hatásaival, a sérülékenységgel és az alkalmazkodással.
Magyarország szempontjából ez különösen kézzelfogható kérdés.
Mit kezdünk a vízzel?
Hogyan őrizzük meg a talaj nedvességtartalmát?
Hogyan gazdálkodunk folyóinkkal, tavainkkal és felszín alatti vízkészleteinkkel?
Milyen növényeket termesztünk egy melegebb és időszakosan szárazabb környezetben?
Hol telepítünk erdőt, milyen fafajokkal?
Hogyan alakítjuk át városainkat úgy, hogy a hőhullámokat elviselhetőbbé tegyük?
Ezekre a kérdésekre akkor is választ kell adnunk, ha a világ holnap minden új szén-dioxid-kibocsátást megszüntetne.
Az éghajlati rendszer tehetetlensége miatt ugyanis a múltban kibocsátott üvegházhatású gázok és az óceánokban felhalmozódott hő hatása nem tűnne el egyik napról a másikra.
A vita tehát nem szűkíthető le arra, hogy hiszünk-e a klímaváltozásban vagy sem.
A klíma változik. Az emberi tevékenység ennek egyik bizonyított hajtóereje, miközben a természetes éghajlati rendszer továbbra is rendkívül összetett, és sok részfolyamatának jövőbeni alakulása bizonytalanságot hordoz.
A valódi kérdés ezért az, hogyan válaszolunk erre.
Mennyit fordítunk a kibocsátás mérséklésére, mennyit az alkalmazkodásra, milyen gazdasági terheket vállalunk, és hogyan vigyázunk arra, hogy közben ne gyengítsük indokolatlanul saját gazdaságunkat és társadalmunkat.
Mert bármi legyen is az egyes folyamatok pontos súlya, egy dolog nehezen vitatható: az elmúlt évtizedekben az éghajlat számottevően változott, és nekünk alkalmazkodnunk kell hozzá.
A következő cikkekben ennek lehetőségeiről lesz szó.
A szerző mérnök-közgazdász
