Semmit, ami a világban történik, és senkit, aki a világban van vagy volt, nem érthetünk és ismerhetünk meg az őt körülvevő viszonyrendszer nélkül. A történelem nem holt anyaggal foglalkozó tudomány, hiszen minden, ami a területéhez tartozik, emberi, azaz élő volt valamikor. Így tekinthetünk ma vissza elődeink életére.
Imre királlyal (1196-1204) szemben testvére, András ugyanúgy viselkedett, mint az Árpád-házi hercegek majd mindegyike. Eltékozolta az apai örökséget, és lázadó főúri csoportok élén többször bátyja ellen fordult. Jellemző, bár kétes hitelességű az a dalmát forrás, amely azt mondja el, hogy Imre király fegyvertelenül, egy pálcával a kezében átment öccse táborába, kézen fogta, és így szólt András meglepett híveihez: „Most majd meglátom, ki mer kezet emelni a királyi ivadék vérére.” Aztán Andrást elvitte onnan és bezáratta.
Imre is gyarapította az országot, megszerezte Szerbiát. A dinasztikus házasság őt sem kerülhette el, felesége II. Alfonz, aragoni király lánya, Konstancia volt. A bátyjával ebben is versenyezni akaró András IV.Berthold krajnai és isztriai őrgróf, merániai herceg lányát, Gertrúdot vette feleségül. Mindkét hölgy kíséretében sok lovag volt, velük került a korai középkort jellemző lovagi kultúra is hozzánk. Imre megkoronáztatta kisfiát, Lászlót. Közeli halálát érezvén azonban belátta, hogy a kisgyerek nem tudja megvédeni magát Andrással szemben, ezért Andrást megtette az ország kormányzójává. Imre király halála után Konstancia és III.László (1204-1205) az osztrák hercegségben keresett menedéket. András már majdnem hadba indult ellenük, de a gyermekkirály váratlanul meghalt Bécsben. A magyar trónhoz vezető út szabaddá vált András előtt.
II. András (1205-1235) trónra lépésének idején a magyar királyság hatalmas területeket foglalt magába: ide tartozott a Kárpát-medence, Szlavónia, Dalmácia és Horvátország, Ráma (Bosznia déli része), Halics, Lodoméria és a Kunföld (Havasalföld és Moldva). A magyar királyság 72 vármegyéből állt. Ezeket foglalta magába a két érsekség és a tizenkét püspökség. Kétszáz kolostort és apátságot is jegyeznek ebből a korból. A gazdagságot jelezte, hogy igen sok só- és ezüstbányáról maradtak fenn feljegyzések. Mint történelme során mindig, az ország ütköző zónának számított: egyszerre volt a keleti pogányság elleni védőbástya, de összekapcsolta a keleti és a nyugati kereszténységet is. A hatalmas birodalom irányítása tehát nem volt egyszerű feladat.
