Történelem
Hetvenkilenc új pompeji graffiti került elő a színházi folyosón
Ugyanaz a világ jele, mint a mai kommentekben, vágy, düh, poén, szurkolás
Pompeji története egyszerre egy katasztrófa felidézése és egy időkapszula. Kr. u. 79-ben a Vezúv kitörése percek alatt hamuval és lávafolyammal temette be a várost. Ami akkor tragédia volt, az a régészeknek ma ritka ajándék. A hamu úgy konzervált házakat, utcákat, falfirkákat, mintha valaki hermetikusan páncélajtót zárt volna a az ókori hétköznapokra.
A romokat évszázadokig nem fedezte fel senki. A várost ugyan, mint régészeti lelőhelyet, már a 16. század végén építkezések során megismerték, de a nagy fordulat a 18. században jött el, amikor 1748-tól megindultak a szervezett feltárások.
Eleinte ez inkább kincsvadászat volt, műtárgyakat kerestek a királyi gyűjteményekhez, és eközben sok minden meg is rongáltak. 1763-ban egy felirat azonosította egyértelműen a lelőhelyet Pompejiként, innentől a város neve már nem legenda volt, hanem egy konkrét helyszín a térképen.
A modern régészet Pompejiben akkor gyorsult fel, amikor Giuseppe Fiorelli a 19. század közepén rendszert vitt a káoszba. Ő vezette be a városrészek és háztömbök szerinti nyilvántartást, és hozzá kötik azt a megrázó módszert is, amellyel a hamuban megmaradt üregekbe gipszet öntve emberalakok lenyomatai bukkantak elő.
A feltárás azóta is tart, de ma már nem az a cél, hogy mindent kiássanak, hanem hogy amit már láthatóvá tettek, azt meg is őrizzék. Ezért kerülnek elő még most is új részletek, például halvány feliratok, graffitik.
Nem mindig a föld alól jön az új felfedezés, néha csak a falat kell más fényben, jobb módszerrel újra megvizsgálni.
Így bukkant fel a vakolatba karcolt gladiátor, amelyet 230 éve senki sem vett észre.
Pompeji egyik legforgalmasabb színházi folyosóján az új technológiák 79 darab, eddig ismeretlen graffitit mutattak ki, és az ókor kommentmezője hirtelen sokkal elevenebb lett.
Csupán csak egy tenyérnyi vakolatdarabról beszélünk a pompeji színházi negyed egyik folyosójának faláról. A felszínen alig látszik valami, csak egy sekély barázda, mintha egy kézműves mozdulat csúszott volna félre.
Viszont, ha más, eddig nem használt oldalról kap fényt, hirtelen összeáll a kép. Két sisak, két fegyver, egy rögtönzött gladiátorjelenet.
A meglepetés nem az, hogy Pompejiben voltak graffitik, hanem az, hogy ezen a falon még mindig maradtak rejtett sorok. Pedig a folyosót több mint két évszázada feltárták, és évről évre turisták százezrei mennek el mellette.
A mostani kutatási projekt címe franciául annyit jelent, hogy folyosói suttogás. A Bruits de couloir csapata a színházi folyosó feliratait tette újra vizsgálat tárgyává, és nem csak újra olvasgatták a feliratokat, hanem rendszerezték is.
A korábban publikált feliratanyag nagyjából kétszáz tétel volt, ehhez jött hozzá 79 olyan felirat, amelyet eddig nem publikáltak, mert túl halvány volt, túl kopott, vagy egyszerűen elsiklott felette mindenki.
Így a folyosó két falán már közel háromszáz felirat és rajz határozható meg egyértelműen.
A témák nem díszesek, inkább emberiek. Szerelmi célzások, csipkelődés, csúnya beszólások, sportesemények iránti lelkesedés és az a bizonyos gladiátorharc, amelyet valaki pár karccal örökített meg.
A kutatók a falat egs rács szerint felosztották, minden karcolást bemértek, leírtak, adatbázisba tettek, majd jött a fotogrammetria, vagyis a sok fényképből összerakott térbeli modell.
Emellé a több irányból megvilágított felvételek számítógépes feldolgozását használták, amely a hajszálvékony bemélyedéseket is kimutatja. A cél az volt, hogy a feliratok ne elszigetelt sorokként éljenek, hanem visszakerüljenek a helyükre, egymás mellé, egymásra válaszolva.
Így lett a falból egy párbeszéd leirata, nem pedig egy színtelen-szagtalan leletlista.
A jelentősége ott kezdődik, ahol a vakolatdarabról kiolvasható szavak átfordulnak emberi történetté. Az ókori városból sok mindent ismerünk az előkelők világából, házaikból, mozaikokból, feliratokból.
A graffiti viszont valószínűleg a járókelők privilégiuma volt. Olyanoké, akik megálltak egy pillanatra, elővettek valami hegyeset, és hagytak maguk után egy nyomot.
Ez a nyom ma azt mutatja, hogy a közteret mennyire sajátjuknak érezték. A fal egyszerre volt üzenőfal, viccgyűjtemény és emlékeztető, hogy valaki itt járt, itt szeretett, itt szurkolt, itt bosszankodott.
Az pompeji régészeti felfedezések azért beszélnek erről most hangosabban, mert a falak nem örökéletűek. A vakolat porlik, a karcolatok eltűnnek, a látogató tömeg pedig ugyanúgy koptatja a feltárt falakat, mint az idő vas foga.
A digitalizálás ezért nem csak kutatói játék, hanem mentés. Készül egy olyan online felület is, ahol a feliratok együtt, a helyükön, kutathatóan lesznek láthatók.
A színházi folyosó így mini-univerzum lett, amelyben az ókori kommentmező nem harsányabb a mainál, csak őszintébb, mert nem volt rajta szerkesztés gomb.
A vakolatba karcolt gladiátor sisakvonala pedig pont ezért marad emlékezetes. A legforgalmasabb helyen is lehet olyan mondat, amelyet csak akkor vesz észre az ember, ha jó szögből világítanak rá.
