A mély óceánban elég sötét van. Néhány faj mégis kifejlesztette a saját fénytermelési módszereit. Ez felhasználható zsákmány odacsábítására, párkeresésre, vagy akár csak egy „kis show” megrendezésére. A búvárcápa esetében azonban a tudósok felfedezték, hogy világító hasa még jobb ragadozóvá teszi.
Egy új tanulmány szerzői szerint a kutatásuk szolgáltatja az eddigi legjobb bizonyítékot arra, hogy az úgynevezett ellenvilágítás (vagy ellenárnyékolás) – amikor egy állat a teste alsó részén fényt bocsát ki – nem csupán védekező álcázásként, hanem a vadászat és a zsákmányszerzés megkönnyítésére is szolgálhat.
A búvárcápa (Dalatias licha) a világ legnagyobb biolumineszcens (világító) gerincese, testhossza elérheti az 1,8 métert. A cápa bőrén fotofórák, azaz apró fénykibocsátó szervek milliói találhatók. Ezek a hasán, az uszonyain és az oldalán helyezkednek el, lényegében valóságos fénybe burkolva az állat testét.
A legtöbb mélytengeri faj azért bocsát ki fényt alulról, hogy eltüntesse saját sziluettjét, és így álcázza magát a lentről ólálkodó ragadozók elől. A búvárcápa stratégiája azonban némileg eltérő. Ők a fentről, a felszín felől beszűrődő fénybe akarnak beleolvadni, hogy a potenciális zsákmányaik számára váljanak láthatatlanná a vadászat során.
Elméletük tesztelésére a kutatócsoport nyolc, járulékos fogásként hálóba került élő búvárcápát vizsgált meg elsötétített tartályokban. A kísérlet lehetővé tette számukra, hogy megmérjék a cápák bőrének fényességét, és összehasonlítsák azt a 480 és 540 méter közötti mélységben – ahol ezek az állatok jellemzően élnek – tapasztalható fényviszonyokkal.
Az eredmények kimutatták, hogy a cápák által kibocsátott fény intenzitása pontosan megegyezett a vízfelszín felől érkező, lefelé irányuló fény erejével abban a mélységben, ahol befogták őket. Azt is megállapították, hogy a biolumineszcens cápánál mért maximális hullámhossz inkább zöldes volt, semmint sötétkék. A kutatók úgy vélik, ez a zöldes árnyalat segít a cápának beolvadni a körülötte örvénylő, klorofillban gazdag lebegő részecskék közé.
Keresőfény a mélységben
A rejtőzködésnél nemcsak a fényerő, hanem a szög is számít. A szerzők elmagyarázták: a ragadozók elől menekülő állatoknak a fényükkel „minden olyan szögben igazodniuk kell a lefelé irányuló fénymezőhöz, ahonnan a ragadozó megláthatja őket”. Mivel azonban a búvárcápa jellemzően felülről támad a prédájára, csak egy viszonylag szűk, függőleges fénykibocsátási szögre van szüksége ahhoz, hogy elrejtse a sziluettjét a zsákmány elől.
A cápa azonban a kelleténél is fényesebb, így a fénykibocsátás szöge meglehetősen széles. Ez egybevág az úgynevezett „keresőfény-hipotézissel”, amely szerint a cápa által kibocsátott extra fény valójában fényszóróként funkcionál, és abban segít az állatnak, hogy észrevegye a prédát a sötét mélységben. „A Dalatias licha egyszerre fojtja el a zsákmány számára alulról látható, függőleges sziluettjét, miközben egy szélesebb, oldalirányú lumineszcenciát is alkalmaz, amellyel valósággal megvilágítja a vadászterületét” – összegzik a tanulmány szerzői.
A biolumineszcencia az óceán más élőlényeinél is meglepő funkciókat láthat el. Az év elején például egy világító korallfajt fedeztek fel egy tengeri barlangban. A kutatók feltételezése szerint a korall fénye egy ragadozók elleni védekező mechanizmus (az úgynevezett „betörőriasztó-effektus”) része lehet. Úgy vélik, hogy ha egy éhes ragadozó megzavarja a korallt, az hirtelen világítani kezd – abban a reményben, hogy a fénnyel a helyszínre vonz egy még nagyobb ragadozót, amely aztán elkapja és megeszi az eredeti támadót – írta az IFLScience.
