A Real Madrid második aranykorszaka

A 2010-es években a Real Madrid majdnem megismételte az 1950-as években elért megszakítás nélküli ötös sorozatot. A királyi klub 2014 és 2018 között négyszer vitte el a trófeát, mindössze egyszer, 2015-ben tudták megállítani, amikor az olasz Juventus az elődöntőben 3-2-es összesítéssel múlta felül. Ha pedig ehhez hozzátesszük a Barcelona két sikerét (2011. és 2015.), akkor egyértelműen látszik a spanyol fölény.

Az évtized kezdetén ebből még nem sok látszott, hiszen az angol klubok fölénye akkora volt, hogy a rossz nyelvek szerint még az UEFA elnökét, a korábbi aranylabdás Michel Platinit is zavarta a Manchester United és a Chelsea különleges versenyfutása, és az angolok szerint tevékeny szerepet játszott abban, hogy 2008 után a következő évben ne ez a két csapat játssza a döntőt. Döbbenetes játékvezetői ítéletek után – négy 11-est kértek számon a londoniak az elődöntő visszavágóján a svéd bírón – a Barcelona lehetett a MU ellenfele a döntőben, amelyet aztán a katalánok Lionel Messi vezérletével meg is nyertek.

Amit kétszer is elvett a sors a Chelsea-től, azt maradéktalanul visszakapta a csapat 2012-ben. A gyengélkedő együttesnek szinte semmi esélyt nem adtak a fogadóirodák, amikor pedig a botladozások nyomán menesztették André Villas-Boas menedzsert, a helyére leülő addigi másodedző, Roberto Di Matteo csupán tűzoltásnak tűnt. Csakhogy a klubnál játékosként is hat évet lehúzó szakember, annyira szót értett a játékosokkal, hogy azok régi fényükben csillogva sorra hozták a győzelmeket. A sors is kézen fogta az együttest, mert már a Napoli elleni nyolcaddöntőben is közel állt a kieséshez, míg a döntőbe jutáshoz nélkülözhetetlen volt, hogy az argentin Lionel Messi bűntetőt hibázzon a Barcelona elleni elődöntőben.

A Bayern München elleni finálé hasonlóan drámai körülmények között zajlott, mint a négy évvel korábbi a Manchesterrel szemben. Nem csupán azért, mert a bajorok hazai pályán, saját közönségük előtt játszhattak, hanem mert szinte felborult a pálya, a Bayern akkora fölényben játszott, és a hajráig többször is csak a szerencse mentette meg a Chelsea-t. Amikor azonban a 83. percben a müncheni csatár, Thomas Müller betalált, úgy tűnt, hogy el is dőlt a kupa sorsa, ám a lefújás előtt nem sokkal, a londoni ikon, Drogba egyenlítése visszaadta a reményt, amely egészen a 11-es rúgásokig kitartott. De ha már a büntetőpárbajig eljutottak, akkor ott hátrányból fordítva diadalmaskodtak. Talán két korábbi esztendőben jobban megérdemelték volna a trófeát, de a sors 2012-ben adta meg nekik.

Az utolsó pillanatoknak gyakorta komoly szerep jut a finálékban, ezt élhettük át két évvel később, 2014-ben is, amikor a Real és az Atletico madridi házidöntőt vívtak. Soha korábban nem fordult elő, hogy városi riválisok csatázzanak a felemelő címért. A két csapat 1959-ben a BEK-elődöntőjében már egyszer emlékezetes csatát vívott, amikor Puskásék csak a harmadik mérkőzésen harcolták ki a döntőbe jutást.

A 2014-es fináléban sokáig úgy tűnt, hogy az Atlético meglepetést okoz, Godin góljával a 93. percig vezettek, de Sergio Ramos az utolsó pillanatokban egy fejessel egyenlített. A gól annyira összetörte az Atleticót, hogy a hosszabbításban már nem tudott ellenállni a szárnyakat kapó Reálnak, amely Bale, Marcelo és Ronaldo góljaival nyerte a klub 10. BEK- és BL-trófeáját.

Két évvel később, 2016-ban ismét ez a két csapat küzdött meg egymással a döntőben, és ezúttal még tovább ellenállt az Atletico, hosszabbítás után is 1-1 állt az eredményjelzőn, végül a 11-esek döntöttek, amely során a „kis” madridi klubból Juanfran elhibázta a negyediket, így ismét a Real ünnepelhetett. A siker izét játékosként már átélő Zinédine Zidane pedig edzőként is a csúcsra ért.

Ismét két esztendőt ugrunk, és ismét Real Madrid – amely nem mellesleg 2017-ben megvédte címét, akkor éppen a Juventust 4-1-re lehengerelve. A 2018-as döntőben az angol Liverpool várt rá, amelyben legszebb napjait élte Mohamed Szalah.

Kevés finálé volt, ahol ennyi örökre emlékezetes pillanatot élhettünk át. Az első félidő derekán, a 2014-es találkozó hőse Sergio Ramos egy válldobással vitte földre Szalaht – másnap még a cselgáncsozók is elismerő megjegyzésekkel illették a mozdulatot –, ám szerencséjére akkor még nem volt WAR, azaz videós ellenőrzés, így senki nem figyelmeztette a szerb játékvezetőt, Milorad Mažićot, aki megkegyelmezett a spanyol védőnek, és nem állította ki, ellenben Szalaht sikerült semlegesíteni, mert hosszú ápolást követően sem folytathatta a játékot.

Csak azért nem írhatjuk, hogy az egyiptomi csatár lett a döntő tragikus hőse, mert a liverpooli kapus óriási bakikkal elorozta előle ezt a kínos jelzőt. Az 51. percben a német Karius egy hosszan előrerúgott labdát ölbe vett, majd olyan figyelmetlenül dobta ki, hogy a tőle 3 méterre álló Benzema belevetődhetett a labda útjába, amely a lábáról a kapuba vágódott. Ritkán látható elképesztő gól volt, a liverpooli német menedzser, Jürgen Klopp hitetlenkedve állt a kispadnál, miközben a madridiak a szemfüles gólszerzőt ünnepelték.

Az angolok azonban ekkor még nem roppantak össze, és nyolc perccel később Mané kiegyenlített. Nem maradt azonban sokáig döntetlen az eredmény, mert öt perccel később Marcellino beadásából a walesi Gareth Bale – még edzője Zinédine Zidane 2002-es álomgólját is lepipálva – 15 méterről a jobb felső sarokba ollózta a labdát. Utólag is nehéz jelzőket találni a pazar mozdulatra, viszont érdemes visszanézni az interneten.

Az emlékezetes pillanatok azonban ezzel még nem értek véget, hiszen Bale a 83. percen 30 méterről egy életerős lövést küldött kapura, ám a középre tartó löketet Karius könnyedén kiüthette volna, csakhogy olyan szerencsétlenül ért hozzá, hogy a labda a kapuba vágódott (3-1). Két potyagól egy BL-döntőn minden csapat sorsát megpecsételi.

Négy feledhetetlen pillanat egyetlen döntőn, és megszületetett a Bajnokok Ligájának első triplázása, ami egyúttal edzőként Zinédine Zidane-nak is elhozta a harmadikat.