Két gigász összehozta a legdrámaibb finálét

A legutóbbi részben már megemlítettük az utolsó BEK-döntőt, az 1992. május 20-án a Wembleyben rendezett finálét, ahol a Barcelona hosszabbításban nyert 1-0-ra az olasz Sampdoria ellen, és ezzel a Johan Cruyff Dream Teamjeként is emlegetett együttes megszerezte a katalánok első BEK-trófeáját. Mivel a Bajnokok Ligája a BEK folytatásának tekinthető, ezért a statisztikusok ezeket az eredményeket is összeadják.

Az BEK-hez képest az alapvető változást az jelentette, hogy a hagyományos kuparendszerű lebonyolítást felváltotta a ligarendszer, és csak a csoportmérkőzéseket követően kezdődött meg az egyeneskieséses forma, amely nyomán a két legjobb a fináléba jutott. A másik fontos változás, hogy a nemzetközi porondon legeredményesebb országok már több csapatot is nevezhettek, és a létszámbővítés nyomán napjainkban egy országból akár 8 klub is szerepelhet a Bajnokok Ligájában.

Ha az első BL-döntő 1993-ban – amelyen az Olympique Marseille 1-0-ra legyőzte a korszak sztárcsapatát, az 1988-ban és 89-ben diadalmaskodó AC Milant – még nem is maradt örökre emlékezetes, a következő már okvetlenül a legendás mérkőzések közé emelkedett.

Az 1994. május 18-án Athénban rendezett találkozón az AC Milan tükörsimán átgázolt a két évvel korábbi, és semmit sem gyengülő Barcelonán. Az akkori milánói ikonok – van Basten, Baresi és Costacurta – nélkül felálló Milan egy óra alatt Massaro duplájával, továbbá Szavicsevics és Desailly találatával 4-0-ra kiütötte Johan Cruyff csapatát, és ezzel véget ért egy korszak Barcelonában.

Gyakorta emlegetik a legemlékezetesebb meccsek között az 1997-est is, amikor a Borussia Dortmund a jóval esélyesebbnek tartott, olasz címvédőt, a Juventust múlta felül 3-1-gyel, ám bármilyen izgalmas is volt a találkozó, aligha veheti fel a versenyt az 1999-es döntővel.

Amíg a BEK-döntők hőskorában szinte természetesnek számított, hogy a vezető gólt szerző csapat lesz a végén a vesztes – 1960 és 1964 között valamennyi csata így zárult –, addig 1970-től kezdve 1999-ig mindössze a már korábban említett 1987-es finálé tartogatott ilyen meglepetést, amikor a Porto a Bayern Münchent tréfálta meg.

Úgy tűnt, az 1999-es döntő sem tartogat meglepetést, Mario Basler góljával hamar előnybe került a Bayern München, amely kényelmesen őrizte 1-0-s előnyét, a német szurkolók a 90. percben már javában ünnepelték csapatukat, és az angol klasszis Lineker mondása ismét igazolódni látszott, miszerint „a foci roppant egyszerű játék, 22-en küzdenek a pályán, és mindig a németek nyernek”. Csakhogy a nagy mágus, a manchesteri menedzser, Alex Ferguson az utolsó pillanatig nem nyugodott bele a vereségbe, addig-addig cserélgetett, amíg meg nem találta a csodatevőket. A hajrára beküldött Sheringham a 91. percben egyenlített, és miközben a bajorok még sebeiket nyalogatták, talán lélekben a hosszabbításra készültek, a másik csere, Solskjaer a 93. percben a győztes gólt is megszerezte.

Azt a kupadöntőt azért sem feledhetem, mert az alkalomra nagy baráti kör gyűlt össze nálunk, és mivel a mérkőzésre döntetlent fogadtam, hát az egyenlítő találatot kitörő örömmel ünnepelte. A pillanat hevében nem is figyeltem, hogy a sokadalom miatt éppen a csillár alatt ülök, amely a heves érzelemnyilvánításom nyomán ezernyi irányba repült. A gyászos helyzeten kesergő feleségem az egyik barátom nyugtatta, mondván a nyereményből majd lesz új csillár. Ám miközben még javában sepregettem az üvegdarabokat, Solskjaer eldöntötte az összecsapást. Így aztán se csillár, se nyeremény nem lett, csak egy örökre emlékezetes három perc.