Manapság, akik a magyar gazdaság szerkezetét kritizálják, elsősorban arra mutatnak rá, hogy az iparszerkezetben, de különösen az exportban igen magas a külföldi tulajdonú vállalatok aránya, hogy a magyar vállalatok nem eléggé versenyképesek, hogy a kis-és közepes vállalatok, a kkv-k, amelyeknek fontos szerepe van a foglalkoztatásban, nem elég fejlődőképesek, ráadásul más, volt szocialista országok, amelyek valaha mögöttünk voltak, lehagynak bennünket a fejlődésben.
Ezen a helyzeten nem csodálkozom, sőt az elmúlt ötven év gazdaságpolitikája természetes következményének tartom. Magam némi mérnöki és piackutatói gyakorlat után 1972-ben kerültem be az Országos Tervhivatalba és az óta, tehát több mint ötven éve veszek részt gazdaságpolitikai vitákban. A Tervhivatalban a Távlati Tervezési Főosztályon összefoglaló funkcióm volt, és a nyolcvanas években az összefoglaló osztályvezetőjeként nekem kellett, a hosszú távú tervhez a minisztériumoktól beérkezett koncepciókat összefoglalni és tervhivatali vitákra elékészíteni. Ennél fogva a demográfiától a szénbányászatig és környezetvédelemig mindennel foglalkoztam és szereztem némi tudást, amellett, hogy inkább érdeklődésből, mint kötelességből makroökonómiai modelleket (a GDP-re ható tényezők számbavétele) készítettem és számoltam, sokszor késő estig. Mindezt azért említem, hogy érzékeltessem, valamennyire van áttekintésem a gazdaságra ható folyamatokról, és főleg azokról a vitákról, amelyek a gazdaságpolitikát és a gazdasági mechanizmus reformját kísérték. E vitákban magam is részt vettem, a honlapomon (Makrotrend 2000 https://www.makrotrend2000.hu/#read) megtalálhatók a távlati tervezés dokumentumai és az azt kísérő viták is.
A Tervhivatalban néhány évre szükségem volt, amire rájöttem, hogy a gazdaságpolitika olyan irányba ment el, amely egyre inkább elszakadt a valóságtól, amelynek hatása mindmáig megmutatkozik és fő oka azoknak a problémának, amit a mai kritikusok a gazdaságszerkezetről mondanak. Én annak idején mellszélességgel kiálltam az 1968-as gazdasági reformok (mechanizmusreform) mellett, mert számomra nyilvánvaló volt, hogy nem kell felülről részletes utasításokat adni a vállalatoknak, a vállalatvezetők jobban tudják, mit kell tenniük. Ugyanakkor azt is felismertem, hogy olyan helyeken, ahol egy-egy szakmát egy hatalmas vállalat vagy tröszt képvisel, ott nincs – egyszerűen nem lehet – piaci verseny, ott az államnak magának kell menedzselni a vállalatokat. Vagyis az akkor már terjedő neoliberális nézetekkel szemben, amelyek azt hangsúlyozták, hogy az állam vonuljon ki a gazdaságból, és a szerkezeti átalakulás legyen a piaci erők feladata, én az állami szerepvállalás mellett álltam ki.
Ebben az időben, tehát az 1970-es évek elején-közepén még olyan nézetek uralkodtak, hogy a „maszek”, az igen kevés egyéni vállalkozó „újjászüli a kapitalizmust”, és ezért ahogy lehet, korlátozni kell őket. A kor egyik jelentős problémája volt, hogy a korábbi vállalti összevonások nyomán nem voltak olyan kisvállalatok, amelyek a végtermékekre koncentráló nagyvállalatokat alkatrészekkel, résztermékekkel lássák el. Javasoltam, hogy ha nem lehetnek e célra magánvállalatok, akkor hozzunk létre kisszövetkezeteket, de a javaslat nem talált meghallgatásra. Illetve egy szempontból mégis, az 1968-es mechanizmusreform lehetővé tette a mezőgazdasági termelő szövetkezeteknek, hogy termékeik feldolgozására melléküzemeket hozzanak létre. Nos számos esetben e melléküzemek pótolták az ipar hiányzó kisvállalatait, nemegyszer még vasöntödét is létrehozva.
Az új gazdasági mechanizmus nem tudta kezelni a nagyvállalatokat, ezért azokat külön egyedi módon szabályozta a gazdaságirányítás, ami nem tetszett a közgazdasági elveket meghatározó reformközgazdászoknak, akik lényegében az akkor már Nyugatról beszivárgó neoliberális nézeteket akarták alkalmazni a mi körülményeink között. E politika azonban nem segítette elő, hogy versenyképes nagyvállalataink legyenek, a nagyvállalatok állandóan finanszírozási gondokkal küzdöttek, és költségvetési segítségre szorultak, amire a reformközgazdászok válasza az volt, hogy egy amerikai film címe után elnevezték e vállalatokat „piszkos 12-nek”, (igaz 49 kiemelt vállalat volt). E „piszkos 12” közé tartozott például a Videoton, a Taurus, a Rába Rt., a Borsodchem stb.
A rendszerváltásig tehát vergődő nagyvállalatokkal és a kisvállalatok hiányával érkeztünk el, és akkor nem azt tettük, hogy végiggondoltuk volna, hogy a megváltozott viszonyok között mely vállalatok lehetnek életképesek a nemzetközi piacokon is, és azokat támogattuk volna, hanem reformközgazdászaink sikeresen elhintették azt a jelszót, hogy „legrosszabb tulajdonos az állam”, és a fő cél az volt, hogy mielőbb privatizációra kerüljenek. A privatizáció során a magyar nagyvállalati szféra, amely sokszor százéves múlttal és szintén évszázados kutatói háttérrel rendelkezett, gyakorlatilag felszámolásra került, helyüket vették át a ma gyakran kárhoztatott külföldi multinacionális cégek, ahol a magyar munkaerőnek leginkább összeszerelő szerepe van, és még az alkatrészgyártó kisvállalatok is külföldiek. Ezt jól mutatja, hogy nemzetközi összehasonlításban minden iparágban Magyarországon a legnagyobb az importanyag-felhasználás aránya.
Tehát, ha valaki ma felteszi a kérdést, hogy miért akkora Magyarországon a nemzetközi vállalatok aránya, akkor ez a válasz: amit ma tapasztalunk, az egy több mint ötvenéves folyamat végeredménye. E folyamat az 1968-as mechanizmus reformál kezdődött és minden olyan alkalommal, amikor más utat is lehetett volna követni, a mindenkori vezetés a kedvezőtlen változatot választotta. A cseheknél például a privatizáció kuponos formában valósult meg, mindenki megkapta az állami vagyonból rá eső részt, ezért aztán nem is nagyon feszegetik, hogy ki hogyan gazdagodott meg. Később e kuponok befektetési társaságok kezébe kerültek, és ott is végbement egy erős tőkekoncentráció, sőt megjelent a külföldi tulajdon is, de az átalakulást nem jellemezte a hazai vállalatok visszaesése, felszámolása, mint nálunk. Továbbá a külföldi nagyvállatok sokkal inkább építettek a helyi beszállítókra, mint hazánkban, emiatt a vállalti szféra által termelt GDP-ben lényegesen magasabb a hazai részesedés, mint hazánk esetében.
Emellett a környező országok nem tettek olyan ballépéseket, mint a félig már elkészült Bős-Nagymarosi vízlépcső leállítása, vagy az, hogy amikor lehetett, nem kértük a nyomasztó adósságunk legalább egy részének elengedését, mint a lengyelek. Amikor ugyanis Magyarország átengedte a keletnémeteket a határon, és ezzel jelentősen segítette a kelet-németországi rezsim összeomlását és Németország újraegyesítését, sok mindet kérhettünk volna cserébe a németektől. Vita is volt akkor erről, de adósságelengedés vagy -átrendezés helyett azt választottuk, hogy az adósságszolgálat teljesítése érdekében eladjuk alapvető infrastruktúránk jelentős részét (például villamosenergia ipart, vízműveket stb.) külföldi vállalatoknak.
Az is egy hatalmas gazdaságpolitikai hiba volt, hogy amikor Lengyelország alaposan leértékelte valutáját, hogy segítse exportvállalatait és ezzel a külső gazdasági egyensúly megteremtését, mi a forintot reálértékben mintegy 30-40 százalékkal értékeltük fel, akadályozva ezzel exportvállalatainak és a külső egyensúly megteremtését.
Lehetne még sorolna azokat a rossz döntéseket, amelyek a jelenlegi, minden oldalról kritizált iparszerkezethez vezettek, de a lényeg, hogy a hazai gazdaságpolitikai döntések az elmúlt több, mint ötven évben a legtöbb esetben teóriákból (pl. „a piac megoldja”, „az állam a legrosszabb tulajdonos” stb.), és nem a valóságból indultak ki.
A szerző mérnök-közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
