Az előző cikkemben arról írtam, hogy a jelenlegi gazdasági rendszer körülményei között (bővített újratermelés, profit-centrikusság) nem lehet „stacioner”, vagyis többlet erőforrások nélküli gazdaságot megteremteni, a nyugati kultúra, a Nyugat ethosza ez elé akadályokat állít.
Az ókori kultúrák ezer, vagy akár több ezer éven keresztül álltak fenn, és lényegében megvalósították a „fenntartható fejlődés” elvét. Az ókori embernek nem volt élménye a népesség robbanás, vagy, ami a mi világunkban már előrelátható a népesség összeomlása a 22. században. Ha valaki kitanult egy mesterséget, élete végéig folytathatta, a technikai fejlődés olyan lassan ment végbe, hogy egy emberöltő alatt nem is lehetett érzékelni. Például a kerekes járművek megjelenése (Kr.e. 3750) és a küllős kerekek használata (Kr.e. 1800) között kereken kétezer év telt el. A fonás feltalálása (Kr.e. 8000) után a fonószék alkalmazása (Kr.e. 4450) több ezer évet vett igénybe, és hasonló példákat még lehetne sorolni. Az alexandriai Herón például az első században már készített gőzzel működő szerkezetet, az aeolipilét, de senkinek sem jutott eszébe, hogy a gőzenergiát termelőmunkára, például járművek hajtására használja.”
A görög ember megelégedett azzal a világgal, ami körülveszi, abban akart jól élni és élvezni annak szépségét, amit épületekben, szobrokban reánk is hagyott. Spengler a Nyugat alkonya című művében ezt az embertípust, ezt a fajta életérzést apollóni léleknek nevezi, és szembe állítja a nyugati civilizáció emberének nyughatatlan, mindig újat kereső, akaró lelkivilágával. Ezt az embertípust Goethe „Faust” című tragédiájára utalva fausztinak nevezett el, és idézi is a mű ezt kifejező részét „egy tiszta és megfoghatatlan sóvárgás hajszolt erdőn, réten át, s míg könnyem ömlött bő patakban, megépült bennem egy világ”. Igen a nyugati ember mindig az újat kereste, gondolhatunk akár a nagy földrajzi felfedezések korára vagy a technika fejlődésére.
Kérdés, megváltozhat-e ez az embertípus? Japánban például már nullához közeli a gazdasági növekedés, pontosabban az utolsó tíz évben, évi átlagban 0,5%, az egy főre jutó energiafelhasználás húsz éve csökken és a népesség is évi 0,3 százalékkal. És úgy látszik, e helyzettel a japán emberek meg vannak elégedve, mert az elmúlt két évtizedben – a mindenkori kormányok erőfeszítései ellenére – nem akartak e folyamaton változtatni. Dél-Korea úgy fogja elérni a környezettel harmóniában élő társadalmat, hogy a jelenlegi 0,7-es teljes termékenységi rátája mellett rövidesen elfogy a népessége.
Jelenleg a világ országainak többségében a teljes termékenységi ráta nem éri el a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es értéket, sőt számos nagy népességű országban (Európa, Ázsia) meg sem közelíti. Japánban tömegesen állnak üresen lakások, mert tulajdonosaik utódok nélkül meghaltak. Problémát jelentett a népesség gyors gyarapodása is (például az oktatás és lakásellátás területén, de a népesség gyors csökkenése még nagyobb problémát fog jelenteni, mert nem lesz ember, aki a már megépített infrastruktúrát (lakóházak, úthálózat kommunális infrastruktúra, vasút) fenntartsa. Ahol esik az eső, az utakat, épületeket elfoglalják a növények, ahol nem, ott belepi a homok, és talán 5000 év múlva akad egy-két régész, aki mint Schliemann Tróját, kiássa.
A népességfogyás, és erre kitűnő a magyar példa, semmiféle anyagi ösztönzővel nem állítható meg, itt a társadalom alapvető értékrendje változására van szükség, a fausti gondolkodás felváltása az apollóni gondolkodással. De, ha ez magától valahogy nem megy a külső ráhatás nem sokat ér. Az idősebbek még emlékezhetnek arra az időre, amikor a kommunisták ki akarták alakítani a szocialista embertípust, aki képességeinek megfelelően dolgozik, és szükségleteinek megfelelően fogyaszt – nem sikerült.
Ahogy ma kinéz – persze senki sem lát a jövőbe, a tendenciák változhatnak – nem elsősorban a nyersanyagok szűkössége lesz a jövő nagy problémája, mint azt a Római Klub tudósai a 20. század első 70 évének tendenciái alapján feltételezték, hanem a népesség fogyása, amire jobb már ma felkészülni.
Az egyik felkészülési stratégia az lehet, hogy amit ma építünk, gyártunk, azt úgy hozzuk létre, hogy minél kevesebb fenntartást igényeljen. Ez igaz az infrastruktúrára, de igaz a tartós fogyasztási cikkekre is, amelyeket ma sok esetben pusztán azért kell leselejtezni, mert nincs egy alkatrész hozzájuk. Így kevesebb lenne a hulladék, kevesebb anyagot és energiát használnánk fel, közelítenénk a fenntarthatóság felé, ugyanakkor ez lassítaná a GDP növekedését, ami az eddigi tendenciák szerint a jövedelemkülönbségek növekedésével, a társadalmi különbségek növekedésével járna. Egy politikai vezetőnek nehéz olyan döntéseket hozni, amelyeknek pozitív hatásai csak hosszabb idő múlva jelentkeznek, negatív hatásai viszont azonnal.
Erre személyes, általam megtapasztalt példát is fel tudok hozni. Mint valamikori mérnök, én közgazdászként sem szerettem a pazarlást, nem osztottam azt a nézetet, hogy „ha meguntuk el vele, így jutunk csak felfele” (Huxley, Szép Új világ), és valamikor a hetvenes években, mint az Országos Tervhivatal egy távlati tervezéssel foglalkozó osztályvezetője, kezdeményeztem az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságnál (OMFB) e tárgyban egy vizsgálatot. A feladat az volt, hogy különböző területeken, de főleg építményeknél vagy tartós fogyasztási cikkeknél azt vizsgálják, hogy az egyszeri (gyártási) ráfordítások növelésével mennyivel növelhető a termék élettartama. A tanulmány el is készült „12.7706-ET Műszaki-gazdasági vizsgálatok egyes termékek élettartama (tartóssága) vonatkozásában” címmel és OT-OMFB keretében meg is vitattuk. Közvetlen haszna a tanulmánynak nem volt, de közvetett talán igen. Ugyanis ebben az időben zajlott a Paks I. atomerőmű építése, amelynek során az eredeti szovjet terveket, biztonsági okokból, egy úgynevezett lokalizációs toronnyal egészítették ki, amely az elképzelhető legnagyobb baleset, a primerköri fővezeték törése esetén is biztosította volna, hogy ne jusson radioaktív anyag a környezetbe. Ez a korszerűsítés nagymértékben növelte a költségeket és sokan ellenezték, végül a biztonsági szempontok győztek a fiskális szemlélet felett, a lokalizációs torony megépült, és emiatt felel meg ma a legszigorúbb uniós követelményeknek, és üzemelhet még évtizedekig Paks I.
A Római Klub 1972-es jelentése (A növekedés határai) nyomán másutt is végeztek hasonló vizsgálatokat. A nyugatnémet Szövetségi Kutatási és Technológiai Minisztérium (BMFT) megbízásából például a Porsche autógyár vizsgálta egy „Langzeitauto” megvalósíthatóságát, amelynek tervezett használati ideje 20 év lett volna 300 ezer kilométer futási teljesítménnyel. A „Langzeitauto” ugyan sohasem került gyártásra, de ezt követően a ténylegesen gyártott autók karosszériáit lényegese javították, védve azokat a rozsdásodás ellen.
Éppen a Porsche-program idején zajlott egy komoly közgazdasági vita a tartósságról,[1] aminek a végső következtetése az volt, hogy ami erőforrás-felhasználási szempontból racionális — egy terméket kétszer olyan sokáig használni —, az a folyamatos értékesítés növelésére épülő vállalati modell szempontjából nem racionális, vagyis a gazdasági rendszerünk működése mond ellent a tartósság, a fenntarthatóság megvalósításának. Jelenleg épp egy ezzel ellenkező tendencia folyik, a termékek tervezett elavulása (például villanykörték, tartós használati cikke esetében), hogy a mai eladások ne korlátozzák a jövőbeli eladásokat.
Itt pedig visszajutottunk a kezdeti kérdéshez, hogy a fenntarthatóság irányába történő előrelépést pontosan a mi gondolkodásunk, felfogásunk, gazdasági ösztönzőink társadalmi elvárásaink akadályozzák. Lehet, hogy ezen tudatosan nem is tudunk változtatni, a fenntarthatóságra való átállás csak valamilyen társadalmi-gazdasági kataklizma nyomán fog megvalósulni?
A szerző mérnök-közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
[1] Peter Swan: Optimum Durability, Second-Hand Markets, and Planned Obsolescence.
https://www.journals.uchicago.edu/doi/10.1086/259906?utm_source=chatgpt.com
