Sokakat megdöbbentett, hogy elment A HANG. Számos ismert, kedvelt, népszerű zenészt lehet említeni, aki hangjával beírta magát a magyar kultúrába, ám Deák Bill Gyula rendkívüli élete jóval magasabbra emelte őt, hiszen sorscsapások ellenére is önmaga tudott maradni, tántoríthatatlan volt.
Egy életre megkeseredett emberré válhatott volna, amikor ígéretesen induló focistakarrierjének egy orvosi műhiba véget vetett, és amputálni kellett az egyik lábát. Egy ilyen trauma bármely korban nehezen feldolgozható, ám egy hányatott sorsú, szociálisan is hátrányos helyzetből induló kőbányai gyermek számára hatványozottan az. Ezzel is megbirkózott, ahogy később – talán éppen ennek a kemény kihívásnak köszönhetően – oly sok más nehézséggel.
Annyira különlegesen jó hangja volt, hogy még egy lábbal is valamennyi énektanára operaénekesként képzelte színpadra. Csakhogy ő nem ilyen utat képzelt el, sőt még az énekléssel is majdnem felhagyott, amikor a korszak nagyjait – Orszáczky Miklóst és Radics Bélát – meghallotta. Egy ország szerencséjére vére vitte – ahogy később egy dalában énekelte –, és Syrius-rajongóként már a legendás együttesben megcsillantotta magát, hogy később a Hobo Blues Band-del váljon igazán ismertté. A szívéhez/véréhez mindig is a blues állt legközelebb, ám hangja számos műfajhoz alkalmassá tette, így a feledhetetlen 1983-as István a király bemutatóján Torda szerepében oly emlékezeteset alkotott, hogy mellékszereplőként önálló életre kelt, s nem véletlenül szereputódai megszenvedtek az örökségével. A betétdalt azóta is általában az ő előadásában játsszák önállóan a rádiók. Ráöntötték, Tordának született, táltosnak: „Álmunk valóra válik, vagy elveszünk mindegyszálig.”
Mindegy volt melyik együttesben, musicalben vagy szólóban lépett színpadra, mindig hiteles maradt, amelynek titkáról úgy vallott egy interjúban, hogy hívő, békességpárti, aki soha nem adta el magát senkinek. Haláláig maradt kőbányai, maradt a Kapitány, a Bill kapitány, miként a pályatársak becézték, akik ma nehezen jutnak szóhoz, ha rá kell emlékezniük.
„Falakról bámul az unalom, csak a csend szól rám” – ahogy a négy rocktenor által előadott Zöld a bíbor és a fekete dalban énekelte.
