Egy festményről sokszor ránézésre szinte lehetetlen megmondani, hogy eredeti vagy hamis, különösen akkor, ha profi hamisító készítette.
A komoly műtárgyvizsgálatok ezért három területet kapcsolnak össze: a művészettörténeti elemzést, a kép eredetének – vagyis provenienciájának – feltárását és a természettudományos vizsgálatokat. Gyanút kelthet például, ha az ecsetkezelés, az aláírás, a kompozíció vagy a használt anyagok nem illenek az adott művészhez és korszakhoz. Ugyanilyen fontos végigkövetni, hol volt a kép az elmúlt évtizedekben, ki birtokolta, szerepelt-e kiállításon, árverésen vagy katalógusban, és rendelkezésre állnak-e az ezt igazoló dokumentumok. Az INTERPOL is azt tanácsolja a műtárgyvásárlóknak, hogy ellenőrizzék a tárgy eredetét és dokumentációját, és kétes eredetű művet ne vásároljanak.
A modern laboratóriumi módszerek még ennél is többet árulhatnak el. Vizsgálható a festék kémiai összetétele, a pigmentek, a vászon, a kötőanyag és a lakkréteg, valamint infravörös és röntgenes módszerekkel a felszín alatti rétegek is. Egyetlen anakronisztikus anyag lebuktathatja a hamisítót: ha például egy állítólag 1920-ban készült festményen olyan pigmentet találnak, amelyet csak évtizedekkel később kezdtek gyártani, a kép nyilvánvalóan nem készülhetett a feltüntetett időpontban. A jó hamisítók éppen ezért korabeli vásznakat, régi kereteket és megfelelő korú anyagokat is igyekeznek beszerezni.
A legügyesebb hamisítók ráadásul nem feltétlenül egy ismert festmény pontos másolatát készítik el. Sokkal veszélyesebb módszer, amikor egy híres festő stílusában teljesen új képet alkotnak, majd kitalálnak hozzá egy hihető történetet. Így nincs eredeti mű, amellyel közvetlenül össze lehetne hasonlítani. Gyakran a hamis proveniencia legalább olyan fontos része a csalásnak, mint maga a festmény: régi címkéket, gyűjtői pecséteket, számlákat, leveleket vagy kiállítási dokumentumokat is hamisíthatnak.
Hogy mekkora a hamis festmények piaca, arra nincs megbízható globális szám. Ez fontos különbség a hétköznapi hamisított termékek piacához képest. Az OECD és az EUIPO például a teljes nemzetközi hamisáru-kereskedelmet 2021-ben 467 milliárd dollárra becsülte, de ebből nem lehet megmondani, mennyi a hamis képzőművészet. A műtárgypiac sokkal kevésbé átlátható, rengeteg ügy soha nem kerül nyilvánosságra, és egy sikeres hamisítvány éppen attól sikeres, hogy eredetiként tartják számon. Az INTERPOL ugyanakkor kifejezetten arról ír, hogy a hamis műtárgyak nagy mennyiségben szennyezik a legitim piacot, és a hamis történelmi tárgyak számának gyors növekedését tapasztalták.
A történelem legnagyobb festményhamisítását nehéz egyetlen ügyhöz kötni, mert attól függ, hogy a hamis képek számát, az okozott kárt vagy a becsapott műtárgypiac jelentőségét nézzük. A modern Európa egyik legnagyobb botránya Wolfgang Beltracchi nevéhez kapcsolódik. A német hamisító évtizedeken keresztül olyan művészek stílusában készített képeket, mint Max Ernst, Heinrich Campendonk, Fernand Léger vagy Kees van Dongen. Nem egyszerű másolatokat festett: olyan „elveszett” műveket alkotott, amelyek hihetően beleillettek az adott festő életművébe. A képekhez feleségével és társaival hamis gyűjteménytörténeteket is kialakítottak. Körülbelül hetven, az ügyhöz köthető hamis képet azonosítottak, maga Beltracchi pedig azt állította, hogy akár több száz hamisítványt is készített.
Beltracchit végül egy apró technikai részlet segített lebuktatni. Egy Heinrich Campendonknak tulajdonított festményben olyan titánfehér pigmentet találtak, amely nem illett a kép állítólagos keletkezési idejéhez. Ez megmutatja, milyen fontos a laboratóriumi vizsgálat: egy hamisító rendkívül pontosan utánozhatja egy művész ecsetkezelését és stílusát, de egy festék kémiai összetétele évtizedekkel később is elárulhatja.
Az Egyesült Államok egyik legnagyobb műtárgyhamisítási botránya a legendás New York-i Knoedler Galleryhez kapcsolódott. A galéria közel 40 hamis absztrakt expresszionista művet értékesített, amelyeket többek között Jackson Pollocknak, Mark Rothkónak és Robert Motherwellnek tulajdonítottak. Egy állítólagos Pollockért például 17 millió dollárt fizetett egy gyűjtő. A képeket valójában Pei-Shen Qian festette New York Queens városrészében; egyes beszámolók szerint teával és porszívóból származó porral is öregítette őket.
A történelem másik legendás hamisítója a holland Han van Meegeren volt, aki Johannes Vermeer stílusában készített festményeket. Az egyik hamis Vermeerét Hermann Göring náci vezető is megszerezte. Van Meegeren története azért vált különösen híressé, mert a második világháború után azzal gyanúsították, hogy holland kulturális kincset adott el a náciknak. Védekezésképpen lényegében azt kellett bizonyítania, hogy a Göringnek eladott „Vermeer” valójában az ő saját hamisítványa volt. Az ügy a művészettörténet egyik leghíresebb hamisítási történetévé vált.
Nincs hiteles nemzetközi rangsor arra a kérdésre, hogy mely országokban hamisítják a legtöbb festményt. Nem lenne helyes például a teljes hamisáru-piac alapján kijelenteni, hogy ahol sok hamis cipő vagy elektronikai termék készül, ott készül a legtöbb hamis festmény is. Az INTERPOL szerint a kulturális javakkal kapcsolatos bűnözés globális jelenség, amelyben az országok származási, tranzit- és célországként egyaránt megjelenhetnek.
A nagy értékű festményhamisítási ügyek ugyanakkor rendszeresen Európa és az Egyesült Államok legnagyobb műtárgypiacain bukkannak fel, ami részben egyszerűen azért van, mert London, New York, Párizs és más nagy műkereskedelmi központok hatalmas összegeket mozgatnak meg. Németország különösen híres lett a Beltracchi-ügy miatt, az Egyesült Államok pedig a Knoedler-botrány miatt, de ezekből nem következik, hogy ezekben az országokban készül a legtöbb hamis festmény.
A probléma egyik legijesztőbb része éppen az, hogy nem tudjuk, hány hamis kép lóg jelenleg magángyűjteményekben, galériákban vagy akár múzeumokban úgy, hogy mindenki eredetinek hiszi őket. A már leleplezett hamisítványokról lehet statisztikát készíteni, a sikeres hamisítványokról értelemszerűen nem. Ezért egy több millió eurót érő festménynél ma már önmagában egy szakértő véleménye vagy egy régi eredetigazolás sem feltétlenül elegendő: a művészettörténeti kutatás, a proveniencia és a laboratóriumi vizsgálatok együtt adhatnak igazán erős bizonyítékot az eredetiség mellett.
