Gáspár elvtárs felugrott a fogasra, a kabátok gallérjába kapaszkodva, vicsorogva nyávogott. Majdnem fél évszázaddal ezelőtt hoztam Budakesziről a cirmos kölyökmacskát. Utazásunk nagyon megviselhette, nem csoda, Riga mopedem csomagtartójára gumipókozott kartondobozban szállítottam haza. Nevét egy különösen ellenszenves emberről ruháztam rá, Gáspár elvtárs kiállhatatlan figura volt.
A lakás, aminek előszobájában a macska majdnem a plafonig ugorva helyezte biztonságba magát, önálló életem első otthona volt. Az ilyenbe pedig mindenképpen kell egy macska, hátha előjönnek az egerek. Azonban hiába jöttek volna, Gáspár elvtárs két napi fogason táborozás után megszökött.
Sorra következtek aztán a motorozástól beidegesedett állattól jelentősen különböző kedves macskák. Például Herceg, akit, miután jó fél év múlva nyolc kiscicának adott életet, kénytelenek voltunk Hercegnővé átnevezni. A kölyköket elajándékoztuk, áltransznemű anyjuk évekig lakott a padlásunkon.
Akárhányszor rájuk néztem, eszembe jutott gyerekkorom titokzatos állata, Miska kandúr. Hatalmas fekete állat volt. Szinte büszkén ült le mindig a lakásunk ajtajában, soha nem jött be. Abban az időben még nem volt divat különböző tápokkal etetni a kutyákat és a macskákat. Ették azt, amit kaptak. Csirkebelet, pörköltmaradékot meg úgy egyáltalán bármit, ami az ebédekből, vacsorákból a tányérokon maradt, és nem volt újrahasznosítható. A macskák persze öngondoskodó állatok, ha éhesek, egeret meg patkányt fognak. Akkor is, ha éppen teli a hasuk, elkapják az egeret, és büszkén a küszöbre fektetik. Miska szorgalmasan tette a dolgát. Hevesen laktunk, ott tanultam meg írni és olvasni, aztán az onnan durván száz kilométer távolságra lévő Dabasra költöztünk át.
A művelet, ami ezzel jár, nem volt ismeretlen, és később is többször költözködtünk. Jöttek a nagy Csepel teherautók, bőrkötényes emberek pakolták fel rájuk az összes bútort, a könyveket, a sparhelt kivételével a teljes konyhai berendezést. Nem volt kérdés, hogy Miskának is velünk kell jönnie. Anyám egy nagy zsírosbödönbe csalogatta be a fekete kandúrt, és hogy az állat levegőt kapjon, egy erős, ritka szövésű vászon konyharuhát kötözött az edény tetejére. Valahogy úgy, ahogy a befőttes üvegekre rakták rá a celofánt. A bödön felkerült a teherautóra. Elindult a karaván az új lakóhelyünk felé. A család az Opel Olympiával a sor végén ment. Bámészkodtam. A Mátra alja és az Alföld között jókora különbségek vannak, néztem az út menti akácfákat, a homokos, sárga szántóföldeket, és azt a nagyon messzi csíkot, ahol az ég és a föld összeért.
Megérkeztünk Dabasra, elkezdték lepakolni a teherautót. Néhány fotel és pár perc után előkerült a nagy zsírosbödön. Üres volt. A macska kikarmolta magát, a lyukas konyharuha szomorúan intett, amikor leemelték a platóról. Megszökött a Miska macska, kiabált anyám. Nem tudni, hol lépett meg, a legutóbbi pihenőnél, ami innen úgy húsz kilométerre van, még megvolt, intett apám, és csak néztünk szomorúan, szegény Miska macska elveszett. Hetekkel később aztán jött a hír Hevesből, hogy előkerült a kandúr, régi lakásunk küszöbére egy nagy patkányt tett, büszkén ült mellette, azt várta talán, hogy anyám megdicséri. Nem csodálkozott különösebben, amikor egy idegen nő sikoltott fel a döglött zsákmány láttán, csak gubbasztott ott csalódottan. Aztán összebarátkozott új gazdáival. Igaz tehát, hogy a macska elsősorban nem a gazdáihoz, hanem helyhez kötődik. Méghozzá nagyon, mint ahogy Miska nyolcvan kilométeres kalandos hazatalálása is erről szólt.
Felnőtt koromban aztán a fogaslakó Gáspár elvtárs után még jónéhány macska beledorombolt a szívembe, róluk majd legközelebb.
