A lovat, akivel elkezdtem lovaglási tanulmányaimat, Mazsolának hívták. Volt rendes neve is ennek a derék, shagya fajtájú állatnak, felmenőit még a kalapos király, II. József kezdte kitenyészttetni kétszáz évvel ezelőtt. A sokféle munkára befogható shagyák leginkább katonalóként szolgáltak.
Mindezt akkor még nem tudtam, nem az előkelő lónevét használtam, miközben a hokedlin állva keféltem a szürke szőrét, Mazsola, jól van, kedves, szelíd ló vagy te, mondtam, kiabáltam mire a megszólított prüszkölt és bólogatott.
Feri bácsi, a mokány törzsőrmester gyorsan elkezdte lovas kiképzésemet. Mivel egyedül nem bírtam fölemelni például a nyerget, ketten szerszámoztuk fel Mazsolát. Tanulótársaimmal együtt aztán szép sorban, lovainkat vezetve a tópartról felballagtunk a fedett lovardához. Itt kettévált a csapat, az idősebbek, képzettebbek önállóan kezdtek körözni a nagy teremben. Jókora üres terület maradt középen, ide parancsolt engem és Mazsolát a törzsőrmester úr, hosszú kötelet csattintott a ló zablájához, ez volt a futószár, földobott a nyeregbe, csettintett, és szürke, négylábú sporttársam jó öt méterre sétált el tőle. Elkezdtünk mi is körbe-körbe lépkedni. Nem volt szabad a nyeregbe kapaszkodnom, a gyűrűs és kisujjam közé szorított, a hüvelykujjammal biztosan rögzített szárat magam elé emelve, egyenes derékkal kellett egyensúlyoznom abban az akkori nagy és bizonytalan magasságban. Kezdetben néhányszor megkérdeztem, hogy jól fogom-e a gyeplőt, ilyenkor Feri bácsi csúnyán nézett rám, és azt kiabálta felém, hogy annak a neve, tanuljam már meg, szár, nem igás ló ez a Mazsola, én meg nem kocsisnak tanulok.
Nem volt nagy öröm nekem lovagolni. Végig féltem. Hiába sorakoztattak be később a haladók csoportjába, elszántan és rettegve köröztem a társaim között a lovarda fala mellett, de minden alkalommal ott billegett bennem a szorongás. Le fogok esni, mekkora nagy állat ez a Mazsola, hiába olvastam arról, hogy a ló soha nem tapos emberre, azok a nagy vaspatkós paták fenyegetően puffantak alattam a lovarda padlóját borító fűrésporban. Néha azon spekuláltam, hogy micsoda jó találmány ez a fűrészporozás, nyilván a tatai bútorgyárból hozták oda mindig. A friss, többnyire fenyőillatú fűrészpor aztán egy hét múlva már világosbarnára keveredett a lócitrommal, és ugyanolyan szagok fogadtak a lovardában, mint az istállóban.
Hogy félelmeimet oldjam, az ügetés, könnyű ügetés vezényszavak utáni, bódító ritmusban arra gondoltam, hogy micsoda hülye név ez egy ilyen előkelő állatnak az, hogy Mazsola. Friss név lehetett, akkoriban futott a magyar televízióban a Futrinka utca című báb sorozat, aztán meg jött a Mazsola és Tádé. A malacot hívták ebben Mazsolának. Én már akkorra kinőttem ezekből, inkább Walter Scott regényeket olvastam meg Jókait. Ezekből is, hogy lovagló szorongásom valamennyire oldjam, a lovas jeleneteket vizsgáltam a legtöbbször.
Mire gimnáziumba kerültem, azért már nem rettegtem annyira ettől a nemes sporttól. Eljutottam a tereplovaglásig, a vágtáig, az alacsony akadályok átugratásáig. Bandi bácsi vagy ahogy szólították, az őrnagy úr, amikor az utolsó lovas órám után elbúcsúztatott – messzi kollégiumba kerültem – mosolygott, bőrpálcájával csizmaszárára csapott, kezet nyújtott, na, ugye, hogy sikerült valamennyire legyőzni a félelmeidet, mondta, Isten veled!
