Emmanuel Macron 2017-ben még Franciaország megújulásának ígéretével került hatalomra. Fiatal, lendületes politikusként azt hirdette, hogy képes meghaladni a hagyományos jobb- és baloldal közötti megosztottságot, modernizálni a gazdaságot és új lendületet adni az Európai Uniónak.
Közel tíz évvel később azonban egészen más kép rajzolódik ki róla. Franciaországban hónapok óta tartanak a társadalmi tiltakozások, a politikai életet megosztottság jellemzi, az államfő népszerűsége pedig történelmi mélypontra zuhant. A legfrissebb, 2026. novemberi felmérés szerint a franciák mindössze 13 százaléka bízik abban, hogy Macron képes hatékonyan kezelni az ország problémáit. A következő hónapok egyik legfontosabb kérdése, hogy az elnök képes lesz-e kitölteni második mandátumát a 2027-es választásokig.
Macron politikai felemelkedése rendkívül gyors volt. Amikor 2017-ben, 39 évesen megnyerte az elnökválasztást, Franciaország történetének legfiatalabb köztársasági elnöke lett. A második fordulóban a szavazatok 66,1 százalékát szerezte meg Marine Le Pennel szemben. Győzelme azonban nem jelentette azt, hogy a franciák kétharmada feltétlenül támogatta volna politikai programját, hiszen sokan elsősorban Le Pen megválasztását akarták megakadályozni.
Elnöksége kezdetén ugyanakkor valóban jelentős társadalmi támogatottsággal rendelkezett. Egyes korai felmérésekben népszerűsége meghaladta a 60 százalékot. Sokan egy új politikai korszak kezdetét látták benne, különösen a fiatalabb, városi és Európa-párti választók körében. Macron azonban hamar szembesült azzal, hogy a gazdasági reformok végrehajtása komoly ellenállást vált ki. A munkajogi változtatások, az adópolitika és a megélhetési költségek növekedése egyre több társadalmi csoport elégedetlenségét erősítette.
Az első nagy törést a 2018-ban kibontakozó sárgamellényes mozgalom jelentette. A kezdetben az üzemanyagárak és az adóterhek ellen szerveződő tüntetések országos tiltakozássá alakultak. A demonstrálók közül sokan úgy érezték, hogy az elnök nem érti a vidéken élők és az alacsonyabb jövedelműek mindennapi problémáit. A megmozdulások időnként erőszakba torkolltak, Macron pedig jelentős engedményekkel és társadalmi konzultációval próbálta csillapítani az elégedetlenséget.
A koronavírus-járvány idején az államfő támogatottsága átmenetileg javult, de a társadalmi megosztottság nem szűnt meg. A 2022-es elnökválasztáson ismét legyőzte Marine Le Pent, ezúttal 58,5 százalékos eredménnyel. A második ciklus azonban már jóval nehezebben indult. Macron politikai szövetsége elveszítette abszolút parlamenti többségét, ami megnehezítette a kormányzást.
A 2023-as nyugdíjreform újabb országos tiltakozási hullámot váltott ki. A nyugdíjkorhatár 62-ről 64 évre emelése sokak számára annak bizonyítékává vált, hogy a kormány a társadalmi ellenállás ellenére is keresztülviszi legfontosabb elképzeléseit. A politikai helyzetet tovább rontotta Macron 2024-es döntése, amikor előrehozott parlamenti választásokat írt ki. A voksolás után három nagy politikai blokk alakult ki, amelyek közül egyik sem rendelkezett önálló többséggel. Ez tartós kormányzati bizonytalansághoz vezetett.
2026 novemberére azonban Macron támogatottsága már korábbi mélypontjait is alulmúlta. Az Elabe novemberi politikai barométere szerint mindössze 13 százalék bízik benne, miközben 82 százalék bizalmatlan az államfővel szemben. A bizalmi mutató egyetlen hónap alatt négy, augusztus óta pedig tizenegy százalékponttal csökkent. Az Elabe méréseinek történetében ez a legalacsonyabb érték, és még François Hollande 2016 novemberében regisztrált 14 százalékos mélypontját is alulmúlja.
Különösen súlyos figyelmeztetés Macron számára, hogy saját korábbi választói között is jelentősen csökkent a bizalom. A 2022-es elnökválasztás első fordulójában rá szavazóknak már csak 36 százaléka bízik benne, míg a második fordulóban őt támogatók körében ez az arány mindössze 23 százalék. Ez azt jelenti, hogy az elnök nemcsak politikai ellenfeleitől távolodott el, hanem saját egykori támogatói jelentős részét is elveszítette.
Egy októberi Ipsos-felmérés szintén rendkívül kedvezőtlen képet mutatott: akkor a megkérdezettek 15 százaléka vélekedett pozitívan Macronról. A két mérés eltérő kérdéseket és módszertant alkalmaz, ezért az eredmények nem teljesen azonosak, de ugyanabba az irányba mutatnak: az államfő társadalmi támogatottsága rendkívül alacsony.
A népszerűségvesztés mögött több, egymást erősítő probléma áll. A megélhetési költségek, a közszolgáltatások helyzete, az oktatás, az egészségügy és az államadósság mind komoly aggodalmat okoznak a franciáknak. Az októberi Ipsos-kutatásban a vásárlóerőt a válaszadók 54 százaléka nevezte fontos problémának, a szociális rendszer jövőjét 44 százalék, az államadósságot pedig 33 százalék említette.
A gazdasági elégedetlenséghez az elmúlt hetekben újabb társadalmi tiltakozási hullám társult. A diákok és a szakszervezetek megmozdulásai fokozatosan szélesebb kormányellenes mozgalommá alakultak. Az október 17-i zavargások különösen súlyos politikai következményekkel jártak: üzletek és közintézmények rongálódtak meg, a rendfenntartó erőket pedig bírálatok érték a helyzet kezelése miatt.
Az október 31-i országos tüntetéseken a szervezők szerint mintegy félmillióan, a hatóságok becslése alapján körülbelül 320 ezren vettek részt. November 5-re újabb nagyszabású demonstrációkat és sztrájkokat hirdettek, amelyekre a hatóságok mintegy 70 ezer rendőrt mozgósítottak. A tiltakozások középpontjában a bérek, a vásárlóerő, az oktatás és a közszolgáltatások helyzete állt, de a résztvevők egy része már közvetlenül Macron politikai felelősségét is felvetette.
De mennyire követelik valójában Macron lemondását? A tiltakozók között egyre erősebb az elnökkel szembeni elégedetlenség, ugyanakkor fontos különbséget tenni a kormány gazdaságpolitikája ellen szervezett demonstrációk és a kifejezetten az államfő távozását követelő megmozdulások között. Nem minden tüntető akarja Macron azonnali lemondását, és a nagy demonstrációkon részt vevők száma önmagában nem mutatja meg, hányan támogatnák az előrehozott elnökválasztást.
A politikai ellenzék egyes szereplői viszont már nyíltan megkérdőjelezik, hogy Macron képes-e tovább irányítani az országot. A radikális baloldali Engedetlen Franciaország (LFI) vezetője, Jean-Luc Mélenchon különösen élesen bírálja az államfőt. Az október végi tüntetések után azt üzente Macronnak, hogy engednie kell a követeléseknek, vagy távoznia kell. A párt parlamenti vezetője, Mathilde Panot szintén azzal vádolta az elnököt, hogy éveken keresztül figyelmen kívül hagyta a társadalom elégedetlenségét.
A Marine Le Pen vezette Nemzeti Tömörülés más megközelítést alkalmaz. A párt elsősorban a közbiztonság romlását, a zavargásokat és a kormány tehetetlenségét hangsúlyozza, miközben a 2027-es elnökválasztásra készül. Le Pen számára a politikai válság lehetőséget kínál arra, hogy saját programját a rend helyreállításának ígéretével állítsa szembe Macron elnökségének mérlegével.
Az elnök helyzetét tovább nehezíti, hogy korábbi szövetségesei közül is többen eltávolodtak tőle. Édouard Philippe volt miniszterelnök például bírálta a válság kezelését, miközben saját politikai jövőjét építi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a teljes ellenzék vagy Macron valamennyi korábbi támogatója egységesen az azonnali lemondást követelné.
Macron elnöksége azonban jogilag jóval biztosabb, mint amilyennek a politikai helyzete látszik. Franciaországban az államfő ötéves mandátumot kap, és nem veszti el hivatalát pusztán azért, mert rendkívül népszerűtlenné válik. A parlament bizalmatlansági indítvánnyal megbuktathatja a kormányt, de magát a köztársasági elnököt nem távolíthatja el ugyanilyen egyszerűen.
Az alkotmány 68. cikke ugyan lehetővé teszi az elnök hivatalból történő elmozdítását, de csak akkor, ha olyan súlyosan megsérti hivatali kötelezettségeit, amely összeegyeztethetetlen tisztsége további betöltésével. Az eljáráshoz mindkét parlamenti kamarában rendkívül széles, kétharmados támogatás szükséges. A politikai népszerűtlenség vagy a tömegtüntetések önmagukban nem elegendők ehhez.
Macron számára ezért a legnagyobb veszély nem feltétlenül a jogi értelemben vett elmozdítás, hanem a politikai mozgástér további beszűkülése. Ha a tiltakozások folytatódnak, a kormány nehezen tudja elfogadtatni a költségvetési és gazdasági intézkedéseket, miközben a választási kampány egyre inkább háttérbe szoríthatja az államfő kezdeményezéseit.
A 2027-es francia elnökválasztás első fordulóját április 18-án, a másodikat május 2-án tartják. Macron két egymást követő mandátum után nem indulhat újra, így számára a következő hónapok már nem az újraválasztásról, hanem politikai örökségének megőrzéséről szólnak.
A legfontosabb feladata az lehet, hogy megakadályozza a társadalmi feszültségek további eszkalációját, biztosítsa az állam működőképességét, és lehetőség szerint stabilabb helyzetben adja át a hatalmat utódjának. Ehhez azonban olyan gazdasági és társadalmi engedményekre lehet szükség, amelyekre Franciaország nehéz költségvetési helyzete miatt egyre kevesebb mozgástere marad.
Kihúzhatja tehát Macron a választásokig? A jelenlegi alkotmányos helyzet alapján semmi sem teszi elkerülhetetlenné az idő előtti távozását. A mandátum kitöltésének jogi feltételei adottak, és a rendkívül alacsony népszerűség önmagában nem vezet automatikusan elnökváltáshoz. Ugyanakkor a politikai válság elmélyülése, egy újabb kormánybukás vagy a társadalmi tiltakozások fokozódása tovább növelheti a lemondására nehezedő nyomást.
Macron helyzetének legnagyobb ellentmondása éppen az, hogy miközben továbbra is jelentős alkotmányos hatalommal rendelkezik, társadalmi felhatalmazása a felmérések alapján történelmi mélypontra került. A következő hónapok így nemcsak arról szólnak majd, hogy ki követi őt az Élysée-palotában, hanem arról is, hogy a 2017-ben még hatalmas reményekkel fogadott elnök képes lesz-e rendezettebb körülmények között lezárni közel tízéves korszakát.
A 2027-es választásokig hátralévő idő ezért Macron számára politikai szempontból különösen nehéz lehet. A legnagyobb kérdés már nem az, hogy visszanyerheti-e egykori népszerűségét, hanem az, hogy mennyi befolyást tud megőrizni elnöksége utolsó hónapjaiban.
