Történelmi jelentőségű diplomáciai eseményre készül a világ: a Fehér Ház hivatalosan megerősítette, hogy Donald Trump amerikai elnök november 19-én Kínában találkozik Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai államfővel.
A három nagyhatalom vezetője első alkalommal ülhet közösen tárgyalóasztalhoz ilyen formában, méghozzá egy olyan időszakban, amikor az orosz–ukrán háború, az iráni konfliktus, a nukleáris fegyverkezés és a világgazdasági versengés egyaránt jelentős bizonytalanságot okoz. A sencseni csúcstalálkozó ezért jóval többről szólhat, mint egy diplomáciai eseményről: felveti a kérdést, hogy a világ legnagyobb hatalmai egy új nemzetközi erőegyensúly kialakítására készülnek-e, és ebben milyen szerep juthat Európának.
A november 18–19-ei APEC-csúcstalálkozó keretében tervezett egyeztetés különlegessége, hogy az Egyesült Államok, Oroszország és Kína együttesen a világ nukleáris fegyvereinek túlnyomó többségével rendelkezik, és meghatározó befolyással bír a nemzetközi biztonsági, gazdasági és politikai folyamatokra. Bár a három ország vezetői korábban számos alkalommal találkoztak egymással kétoldalú megbeszéléseken, ilyen háromoldalú csúcstalálkozóra még nem került sor.
A Fehér Ház tájékoztatása szerint Trump elsősorban a nukleáris fegyverek csökkentéséről kíván tárgyalni. Olivia Wales szóvivő megerősítette, hogy az amerikai elnök rendkívül veszélyesnek tartja az atomfegyverek terjedését, ezért szeretné elérni, hogy a három ország közösen kezdjen egyeztetéseket a fegyverzetkorlátozásról. A találkozón az iráni háború is napirendre kerülhet, az amerikai kormányzat azonban egyelőre nem számít konkrét megállapodás aláírására. A csúcstalálkozó inkább egy hosszabb diplomáciai folyamat kezdetét jelentheti.
A nukleáris kérdés jelentőségét különösen megnöveli, hogy 2026 februárjában lejárt az Egyesült Államok és Oroszország közötti utolsó jelentős stratégiai fegyverzetkorlátozási szerződés, a New START. Ezzel több mint fél évszázad után először szűntek meg azok a kétoldalú szerződéses korlátok, amelyek a két ország telepített stratégiai atomfegyvereinek számát szabályozták. Washington egy új, korszerűbb egyezményt szeretne, amelybe Kínát is bevonnák. Ez azonban komoly diplomáciai akadályokba ütközik, mivel Peking nukleáris arzenálja jelenleg jóval kisebb az amerikai és az orosz készleteknél, ezért a kínai vezetés nem szívesen vállalna ugyanolyan korlátozásokat.
A találkozó azonban politikai szempontból még akkor is jelentős lehet, ha egyetlen szerződést sem írnak alá. A három vezető közös fellépése ugyanis azt az üzenetet közvetítheti, hogy Washington, Moszkva és Peking közvetlenül kíván egyeztetni a világ legfontosabb biztonsági kérdéseiről. Ez különösen érzékenyen érintheti Európát, amely az elmúlt évtizedekben az Egyesült Államok legfontosabb katonai és politikai szövetségese volt, de most attól tarthat, hogy bizonyos stratégiai döntésekből kimarad.
A legnagyobb aggodalmat természetesen az orosz–ukrán háború okozza. Oroszország számára a csúcstalálkozó lehetőséget jelenthet arra, hogy Putyin közvetlenül az amerikai és a kínai vezetővel vitassa meg a háború lezárásának feltételeit. A Kreml már korábban jelezte, hogy szeretné az ukrajnai rendezést is napirendre venni. Washington azonban egyelőre más állásponton van: egy magas rangú amerikai tisztviselő szerint Trump nem tervezi, hogy a háromoldalú találkozón az ukrajnai háborúról tárgyaljon. Ez fontos különbség, mert jelenleg nincs megerősített információ arról, hogy Sencsenben Ukrajna jövőjéről szóló megállapodás készülne.
Mindez nem jelenti azt, hogy a találkozónak ne lehetne közvetett hatása az ukrajnai békefolyamatra. Ha Trump és Putyin között javul a diplomáciai kapcsolat, vagy Kína aktívabb közvetítői szerepet vállal, az befolyásolhatja a későbbi tárgyalásokat. A kínai vezetés gazdasági és politikai kapcsolatai révén jelentős befolyással rendelkezik Moszkvában, ugyanakkor Peking saját stratégiai érdekei miatt nem feltétlenül kíván nyomást gyakorolni Oroszországra olyan mértékben, ahogyan azt a nyugati országok szeretnék.
Európa számára éppen ezért az egyik legfontosabb kérdés, hogy az Egyesült Államok továbbra is szoros együttműködésben kívánja-e alakítani a kontinens biztonságpolitikáját európai szövetségeseivel, vagy egyre nagyobb hangsúlyt helyez a közvetlen nagyhatalmi megállapodásokra. Egy olyan rendezés, amely az európai országok részvétele nélkül születne meg, komoly politikai feszültségeket okozhatna a NATO-n belül, különösen akkor, ha a megállapodás Ukrajna területi helyzetét, a szankciókat vagy a kelet-európai katonai jelenlétet is érintené.
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök már korábban aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a három nagyhatalom esetleg Kijev részvétele nélkül tárgyalhat az ország jövőjéről. Az európai államok számára hasonlóan fontos, hogy a kontinens biztonsági rendszerét érintő döntések ne kizárólag Washington és Moszkva között szülessenek meg.
A sencseni csúcstalálkozó ezért egyre gyakrabban idézi fel az 1945-ös jaltai konferencia emlékét. Akkor Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Joszif Sztálin szovjet vezető tárgyalt a második világháború utáni rendezésről. A történelmi párhuzam abból a szempontból érthető, hogy most is három meghatározó hatalom vezetője készül egyeztetni a nemzetközi biztonság legfontosabb kérdéseiről. A két helyzet azonban alapvetően különbözik. Ma Európa országai önálló államokként, az Európai Unió és a NATO intézményrendszerén keresztül is jelentős politikai és gazdasági befolyással rendelkeznek, ezért nem lehet egyszerűen megismételni az 1945-ös rendezést.
A Kreml egyébként maga is igyekezett elhatárolódni a jaltai párhuzamtól. Dmitrij Peszkov orosz elnöki szóvivő szerint a találkozó jelentősége vitathatatlan, de a nemzetközi rendnek a kölcsönös tiszteleten és előnyökön kell alapulnia, nem pedig azon, hogy néhány ország másokra kényszeríti saját elképzeléseit.
A találkozó Kína szempontjából különösen nagy diplomáciai lehetőséget jelent. Hszi Csin-ping saját országában fogadhatja a világ két másik meghatározó katonai hatalmának vezetőjét, ami megerősítheti Peking nemzetközi tekintélyét. Kína ezzel azt is demonstrálhatja, hogy már nem csupán gazdasági versenytársa az Egyesült Államoknak, hanem megkerülhetetlen szereplője a globális biztonsági kérdéseknek is.
Oroszország számára szintén komoly politikai eredmény lehet a részvétel. Putyin az ukrajnai invázió miatt bevezetett nyugati szankciók és diplomáciai korlátozások ellenére egyenrangú tárgyalópartnerként jelenhet meg az amerikai és a kínai elnök mellett. Ez különösen fontos lehet Moszkva számára, amely régóta arra törekszik, hogy Oroszországot az Egyesült Államokkal és Kínával azonos súlyú világhatalomként kezeljék.
Donald Trump számára a csúcstalálkozó lehetőséget kínál arra, hogy a világpolitika legfontosabb szereplőit közvetlen tárgyalásokra ültesse le. Ha sikerülne megindítani egy új nukleáris fegyverzetkorlátozási folyamatot, az jelentős diplomáciai eredmény lenne. Ugyanakkor az amerikai elnöknek arra is ügyelnie kell, hogy a nagyhatalmi együttműködés ne gyengítse Washington hagyományos szövetségi rendszerét.
Az európai országok számára a tárgyalások gazdasági következményei sem elhanyagolhatók. Ha az Egyesült Államok, Oroszország és Kína között enyhülne a feszültség, az kedvezően hathatna a nemzetközi kereskedelemre, az energiaárakra és a pénzügyi piacokra. Egy esetleges nukleáris fegyverzetkorlátozási megállapodás pedig csökkenthetné az újabb fegyverkezési verseny kockázatát. Ezzel szemben, ha a nagyhatalmak kizárólag saját érdekeik mentén alakítanának ki megállapodásokat, Európa nehezebb helyzetbe kerülhetne a biztonságpolitikai és gazdasági döntések során.
Felmerül tehát a kérdés, hogy a november 19-i találkozó valóban egy új világrend kialakulásának kezdete lehet-e. A válasz attól függ, mit értünk új világrend alatt. Ha azt, hogy az Egyesült Államok korábbi, meghatározó nemzetközi szerepe mellett Kína egyre nagyobb befolyást szerez, Oroszország pedig katonai és geopolitikai súlyát igyekszik érvényesíteni, akkor ez az átalakulás már évek óta zajlik. A sencseni csúcstalálkozó ennek látványos megnyilvánulása lehet.
Ha azonban az új világrend alatt azt értjük, hogy a három nagyhatalom közösen osztaná fel egymás között a világot, erre jelenleg nincs bizonyíték. Az Egyesült Államok és Kína számos területen stratégiai versenytárs, Oroszország és Kína érdekei sem mindenben azonosak, és mindhárom ország másként képzeli el a nemzetközi biztonsági rendszer jövőjét. Éppen ezért egy tartós, háromoldalú nagyhatalmi együttműködés kialakítása lényegesen nehezebb lenne, mint egyetlen csúcstalálkozó megszervezése.
A következő napokban elsősorban arra érdemes figyelni, hogy a három vezető milyen közös célokat fogalmaz meg, sikerül-e elindítani a nukleáris fegyverzetkorlátozási tárgyalásokat, és megjelenik-e bármilyen utalás az ukrajnai háború vagy az európai biztonsági rendszer jövőjére.
A sencseni találkozó önmagában még nem jelenti egy új világrend megszületését, de fontos jelzés lehet arról, milyen irányba változnak a nemzetközi erőviszonyok. Európa számára pedig talán ez a legfontosabb tanulság: miközben Washington, Moszkva és Peking közvetlenül egyeztet a globális biztonság kérdéseiről, az európai országoknak is meg kell őrizniük azt a képességüket, hogy saját érdekeiket érvényesítsék.
A november 19-i tárgyalás így nemcsak a három részt vevő nagyhatalom számára lehet meghatározó, hanem az egész nemzetközi politikai rendszer jövője szempontjából is. Az igazi kérdés nem pusztán az, hogy Trump, Putyin és Hszi Csin-ping miben tud megállapodni, hanem az is, hogy a tárgyalások után milyen szerep jut azoknak az országoknak, amelyek nem ülnek ott az asztalnál.
