Kilátástalan játéknak tűnik az iráni UAV-ok elleni küzdelem - nem feltétlenül technikai, sokkal inkább anyagi téren. Ezzel először nagy tömegben - és roppant drágán - Izrael szembesült, amikor a Vaskupola harminc-negyvenezer dolláros Tamír-rakétáival kellett (néha duplán) lelőni hétszáz-ezerötszáz eurós drónokat. Most pedig az Egyesült Államoknak és szövetségeseiknek fájhat igazán a feje...
Olcsó Jánosként viselkedik Irán az Egyesült Államokkal szemben - mégis sikereket ér el. Ami persze nem nagy csuda', hiszen nehéz arra - úgymond - előre fölkészülni, hogy dollár-százmilliókat kell elhamvasztani pár millió euró ellenében azért, hogy nyugtunk legyen a másiktól. Márpedig jelen helyzetben az USA ezt a drága „hobbit" űzi a Közel-Keleten.
A helyzet megértéséhez nem kell messzire menni, elég az Izrael és a Hamász között kirobbant háborúra utalni. Eleve már igen megalázó volt a zsidó államra nézve, hogy a roppant drágán összehozott, Hi-Tech határvédelmi rendszerét viszonylag könnyedén áttörték, de arra vélhetően Tel-Aviv sem számított, hogy olyan sokba fog kerülni a légvédelem, azaz a Vaskupola üzemeltetése. Utóbbi pedig azért roppant zsenánt, mert míg egy Tamír rakéta (2,5 esztendeje) harminc-negyvenezer dollárt, addig az iszlám terroristák házibarkács drónjai olyan hétszáz és ezerötszáz eurót kóstáltak. Arról nem is szólva, hogy a várható célpont függvényében néha két darab Tamírt kell elengedni a biztos találat érdekében.
A katonai szakértők már az iráni háború év eleji kirobbanásakor rázták a lármafát, mi szerint az USA és a zsidó állam hasonló pofonba fog beleszaladni - amit az érintettek azzal próbáltak annulálni, hogy ők „mindent is" le fognak bombázni, s így a másik félnek esélye sem lesz a sikerre. S itt - helyesebben ott - egyre megy, hogy a célkeresztbe tett akármi egy ballisztikus kilövőállás, kisebb- vagy nagyobb drónüzem, netán sufnituning, csekély sorozatú munkákra alkalmas széljárta garázs.
Mint azóta kiderült, a „remek" gondolatot (mint a világtörténelemben oly számosan) ezúttal sem igazolta vissza az élet. Olyannyira, hogy a perzsák akár napi szinten képesek komoly pusztítást - és ami legalább ennyire égető - kegyetlen mód idegőrlő bizonytalanságot teremteni a térségben. Utóbbira kapcsán még egy hetet sem kell visszalépni, lévén Teherán négy napja, hétfőn lőtt le egy szaúdi tankert oly sikeresen, hogy az rögtön két filippínó tengerész halálát is okozta.
A dolog, azaz konkrétabban fogalmazva a pazarlás megértéséhez amúgy komolyabb fizikai vagy katonai végzettség sem szükséges. A fejlett technika - praktikusan mondva lokátorok - ugyanis általában kiszúrják a közeledő iráni eszközöket - tehát ebben nem igen szokott hiba lenni. Viszont a reakcióidő néha/gyakorta szűkre van szabva: ha másért nem, hát azért, mert a Hormuzi-szoros nem a szélességéről és az össze-vissza hajózhatóságáról ismert. Azaz ténylegesen könnyű dolga van annak, aki egy ott ringatódzó, óránként húsz-huszonöt kilométerrel cammogó tankernek kárt kíván okozni.
S mindehhez jön az a kellemetlen (s ez okból elégszer nem nyomatékosítható) igazság, hogy a biztonságot veszélyeztető szárnyas akármik - legyen céljuk közel vagy távol - néhány száz, esetleg ezer dollárból tető alá hozhatók. Az elhárításukhoz pedig precíziós fegyverek (jellemzően több száz ezer, ha nem milliós rakéták), utánpótlás és seregnyi szolgálatban álló, drága pénzért kiképzett speciális végzettségű katona kell...
...csak hogy a legfontosabbakat említsük.
Továbbá pedig azt sem szabad/tanácsos figyelmen kívül hagyni, hogy ami korunkban a Közel-Keleten éppen „munkálkodik", az máshol hiányzik. S itt dettó egykutya, hogy a személyzetről, magáról a légvédelmi rendszerről vagy az általa eregetett rakétákról forog a szó. A gyártás pedig még mindig nem pörgött föl olyas' mértékben, ahogy a fronthelyzet az megkívánná - ami viszont azzal jár, hogy az USA maga is hiányt szenved, míg a szövetségesei pedig hoppon maradnak.
