A „legfrissebb", 2026-os iráni háború idén február 28-án kezdődött, amikor Washington és Izrael közös támadást indított a perzsa állam ellen. A felek azóta hol jobban, hol kevéssé, de mégis unos-untalan gyepálják egymást. Az USA szinte kifogyott a rakétáiból - ám ez paradox módon éppen az ukránoknak fáj a legjobban.
Nem ismeretlen fogalom Irán népe számára a háborús állapot. Elsőnek - már ha egyáltalán használható a közel-keleti viszonyokra efféle osztályozás - ugye ott az 1980. szeptember 22-én kezdődött és 1988. augusztus 20-án véget ért iraki purparlé, melyben a becslések szerint közel egymillió ember vesztette életét. A béke innét (elvileg) 2025-ig tartott, azonban kár lenne feledni, hogy a világ - élén a nyugati hatalmakkal - az egyre durvuló szankcióival tett arról, hogy a nép véletlenül se élhessen nyugalomban és jólétben. Aztán jött 2025. június 13-a, amikor is Izrael bombázta szét tizenkét nap alatt a perzsa államot - majd pedig idén február 28-án Tel-Aviv és Washington közösen fogott neki, hogy leszámoljon egyik legfőbb ellenségével.
Ami bátran leszögezhető, mind a tavalyi, mind az idei összetűzés hatásait a világ legeldugottabb részein is megérezték. A legfőbb okok a Hormuzi-szoros hol teljes, hol részleges zárlata, az ott közlekedő hajók teljes körű biztonságának garantálhatatlansága és az Irán környékén lévő olaj- és gázipari létesítmények száz százalékos védhetetlensége. E mellett Ukrajnát sem szabad kifelejteni a messze gyűrűdző következmények sorából - az által ugyanis, hogy az USA elhasználta meglévő rakétakészleteinek döntő részét Kijev sem részesülhet már semmiféle nagylelkű adományban. Ha ugyanis ez megtörténne, akkor magának Washingtonnak - és persze szövetségeseinek - sem maradna az önvédelemre elegendő fegyvere.
Utóbbi tény pedig élesen világít rá arra, hogy az orosz-ukrán konfliktus sem húzható a végtelenségig. Arról nem is szólva, hogy a jelenlegi dúlás napi (!) költségvetéséből (mármint annak száznyolcvanas szorzatából) annyi lakást lehetne fölhúzni egész Magyarországon, ami jó időre rendezné ezt a kérdést.
A mindennapi életben - s az „átlagpolgár" számára a egyértelműen - a legdurvább nyomást az infláció jelenti. Az olajárak drasztikus száguldása, fel- s le mozgása nyomán ugyanis szó szerint elszabadultak a nullák. E téren sovány vigasz, hogy mindeme jelenség Iránt sújtja a leginkább. A sok passzívum mellé (mintegy) „természetesen" oda kell iktatni a világ országait, de leginkább az amúgy is gyöngélkedő EU-t vegzáló recessziós kockázatokat.
Botorság lenne lehagyni a listáról, hogy az ellátási láncok meg-megszakadása és a jövőt illető totális bizonytalanság egyaránt drasztikusan fékezi a gazdaságot. S valójában az sem segít, hogy talán még maga Donald Trump sem tudja pontosan, mit szeretne. Nem csak holnap, hanem csöppet a távolabba tekintve. Mintegy mellékszálként behozható a képletbe, hogy a közel-keleti légterek teljes/részleges blokkolása végett a repülőjegyárak (is) megugrottak, s a turizmus is csúful megszenvedi a konfliktust. A tervezett nyaralások elhalasztása, továbbá az ennek révén elillanó bevételek együttese gyakorta szó szerint az anyagi csőd felé taszítja a kis- és közepes vállalkozásokat - nem csak „ott", hanem bárhol a világon.
S ezen az sem változtat, hogy a közel-keleti monarchiákban ténylegesen sok a pénz, s könnyebben ugrálnak, mint - tesszük föl - mi magyarok.
Csak egy példa, hogy mit okozott e háború: Indiában akadt több olyan nap, amikor az ország teljes főzőgáz készlete pusztán két-három napra volt elég. Mivel ott több mint egymilliárd embert kell etetni, koránt sem mindegy, hogy az amúgy nyolcvanöt százalékban Iránból behozott termék éppen mennyiért és mekkora tételben érhető el szabadon. E mellett Ázsiában a mezőgazdasági termelés elképesztően függ az öböl környékén előállított műtrágyától. S mivel a hajók nem közlekedhetnek, így kiszállítás sincs - ami majd leginkább a jövő évi termésátlagoknál fog megmutatkozni.
Ha pedig mindez nem lenne elegendő, előhozakodhatunk a környezeti és humanitárius következményekkel (is).A katonai műveletek jelentős levegő-, víz- és talajszennyezést hagynak maguk után, a szétlőtt hadihajókból, járművekből, kilövőállásokból és lőszerraktárakból visszamaradó vegyi anyagok tovább terhelik az amúgy sem tiszta Hormuzi-szoros vizét s Irán földjét. S végül, de nem utolsó sorban a civil és katonai áldozatokról is meg kell emlékezni.
A menekültek, a sérültek, az örökre csonkán és bénán maradók köreiben ugyanis totál mindegy lesz, ki nyeri a háborút...
