Ha valaki azt állítja magáról, hogy évtizedeken át ördögűzőként dolgozott, könnyű azt képzelni, hogy minden remegő kézben, minden furcsa hangban és minden pszichés összeomlásban démont lát. Gabriele Amorth atya éppen ezért volt különös figura, hitt az ördög valóságában, mégis azt mondta, az emberek többségének nem exorcistára, hanem orvosra van szüksége.
Az 1925-ben született olasz pap 1986-ban lett a római egyházmegye hivatalos ördögűzője, és később az egyik legismertebb katolikus exorcistává (ördögűző) vált. Könyveket írt, interjúkat adott, és olyan nyersen beszélt a démoni megszállottságról, mintha más a fogfájásról vagy a magas vérnyomásról beszélne.
Nevéhez gyakran kapcsolják azt az állítást, hogy pályája során több tízezer, sőt egyes beszámolók szerint százezernél is több ördögűzést végzett.
Ezt a számot azonban könnyű félreérteni.
Amorth maga is hangsúlyozta, hogy egyetlen embernél sok rítust is elvégezhetett, tehát a „százezer ördögűzés” nem százezer különálló megszállottat jelentett. Ennél is fontosabb, hogy saját beszámolói szerint a hozzá fordulók döntő többségét nem tartotta valóban démoni megszállottnak.
Szerinte az igazán súlyos, „valódi” esetek száma egész pályafutása alatt is csak néhány tucat vagy nagyjából száz körül lehetett.
Ez első hallásra furcsa önkorlátozás egy olyan embertől, akinek egész hírneve az ördögűzésre épült.
Pedig éppen ettől érdekes.
Amorth következetesen azt mondta, hogy pszichés betegséget nem szabad automatikusan természetfeletti jelenségnek tekinteni. A katolikus egyház hivatalos gyakorlata is megköveteli, hogy súlyos ördögűzés előtt lehetőség szerint ki kell zárni az orvosi és pszichiátriai okokat.
Vagyis a hollywoodi kép, amelyben az ördögűző meglát egy furcsán viselkedő embert, felkapja a feszületet és már kezdi is a latin formulát, a valóságtól meglehetősen távol áll.
Nem minden hang démoni hang
Amorth szerint szorongás, trauma, pszichózis, epilepszia vagy más mentális és neurológiai állapot is produkálhat olyan tüneteket, amelyeket egy vallásos környezetben könnyen félre lehet érteni.
Ez nem azt jelentette, hogy ő kételkedett volna a megszállottság lehetőségében. Éppen ellenkezőleg: mélyen hitt benne.
De különbséget akart tenni betegség és az általa természetfelettinek tartott jelenség között.
Ez a határvonal ma is érzékeny.
Az orvostudomány természetesen nem tekinti klinikai diagnózisnak a démoni megszállottságot. A pszichiátria sok olyan állapotot ismer, amely vallási tartalmú hallucinációval, személyiségváltozással vagy szélsőséges viselkedéssel járhat.
Éppen ezért súlyos következménye lehet annak, ha egy beteg ember nem megfelelő orvosi ellátást, hanem kizárólag vallási rítust kap.
Amorth megközelítése ebből a szempontból meglepően óvatos volt.
A pap, aki a Vatikánt sem kímélte
Hírnevét azonban nemcsak az ördögűzések alapozták meg.
Amorth idősebb korára egyre szókimondóbban beszélt a katolikus egyház problémáiról is. A papi szexuális visszaélések botrányainak idején kemény kijelentéseket tett arról, hogy a gonosz szerinte az egyházon belül is jelen van.
Egyes interjúkban szélsőséges állítások is megjelentek arról, hogy a Vatikánon belül „sátáni” vagy szexuális visszaélésekhez kötődő körök működhetnek. Ezeket az állításokat azonban nem támasztották alá olyan nyilvános bizonyítékok, amelyek alapján tényként lehetne kezelni őket.
A pedofil visszaélések létezése és eltussolása viszont sajnálatos módon dokumentált valóság a katolikus egyház történetében is.
A kettőt éppen ezért nem szabad összemosni.
Amorth sokszor úgy beszélt, mint próféta, pap és provokátor egyszerre. Emiatt követői rendkívüli spirituális tekintélyt láttak benne, kritikusai viszont túlzásokkal és ellenőrizhetetlen kijelentésekkel vádolták.
Élete végéig hitt abban, amit csinált
Gabriele Amorth 2016-ban, 91 éves korában halt meg.
Addig szinte folyamatosan beszélt az ördögűzésről, és 1990-ben társaival létrehozta az Ördögűzők Nemzetközi Szövetségét is, amelyet később a Vatikán hivatalosan elismert.
Története azért érdekes, mert kényelmetlenül helyezkedik el két világ között.
Az egyik oldalon ott van a modern pszichiátria, amely az emberi viselkedést biológiai, pszichológiai és társadalmi okokkal magyarázza.
A másikon egy több ezer éves vallási hagyomány, amely szerint létezhet olyan gonosz, amely nem pusztán az emberi elméből származik.
Amorth egyértelműen az utóbbiban hitt.
De talán éppen az volt pályájának legmeglepőbb mondata, hogy még szerinte sem minden démon, ami annak látszik.
És egy olyan korban, amikor minden tábor hajlamos a saját magyarázatát ráerőltetni a valóságra, ez jóval érdekesebb örökség, mint bármelyik látványos ördögűzés.
