Egy nagyhatalom akkor kerül igazán bajba, amikor ellenfelei már nem azt kérdezik, hogy „Mit tesz velünk, ha nemet mondunk?”, hanem azt: „Valóban képes megtenni?” A Hormuzi-szoros körül kialakult válság ezért sokkal többről szólhat olajnál, hajóknál és rakétáknál. A tét az amerikai hatalom egyik legdrágább, mégis láthatatlan vagyona: a tekintély.
Az Egyesült Államok katonai ereje továbbra is összehasonlíthatatlanul nagyobb Iránénál. Éppen ezért lenne félrevezető úgy beszélni a jelenlegi helyzetről, mintha Teherán hagyományos értelemben „legyőzte” volna Amerikát.
Csakhogy a nagyhatalmi politika nem pusztán tankok és repülőgép-hordozók számlálása.
Legalább ilyen fontos az elrettentés, tehát annak tudata, hogy egy állam képes akkora árat fizettetni ellenfelével, hogy az inkább meg sem próbálja átlépni a vörös vonalakat.
Ha ez a sziklaszilárdnak hitt kép megreped, a hadsereg egyik napról a másikra még nem lesz gyengébb. A világ viselkedése azonban megváltozhat.
Szuez tanúsága, amikor egy birodalom rájött, hogy már nem dönthet egyedül
A legjobb történelmi példához 1956-ra kell visszatekintenünk.
Nagy-Britannia akkor még mindig birodalmi hatalomként tekintett önmagára. Amikor Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök államosította a Szuezi-csatornát, London Franciaországgal és Izraellel együtt katonai akcióba kezdett.
Csakhogy Washington nemet mondott.
Dwight D. Eisenhower kormánya nem egyszerűen diplomáciai nyomást gyakorolt. Az Egyesült Államok megtagadta a brit pénzügyi helyzet stabilizálásához szükséges támogatást és olyan pénzügyi nyomást helyezett Londonra, amely a fontot és a brit gazdaságot is veszélyeztette.
A britek végül meghátráltak.
Nem azért, mert hadseregük egyik napról a másikra eltűnt. Hanem mert kiderült: a világpolitikai mozgásterük már nem akkora, mint amekkorának hitték.
Szuez ezért vált a brit nagyhatalmi hanyatlás jelképévé.
Nem maga okozta a birodalom bukását. Megmutatta, hogy a folyamat már megkezdődött.
Ez fontos különbség.
Hormuz lehet az új „valuta”
Irán számára a Hormuzi-szoros pontosan azért értékes, mert katonailag nem kell egyenrangúnak lennie Amerikával ahhoz, hogy szinte elviselhetetlen fájdalmat okozzon.
A világ tengeri olajkereskedelmének rendkívül jelentős része halad át ezen a keskeny vízi útvonalon. Ha a hajózási útvonal komolyan akadozik, annak hatása nem marad Szaúd-Arábiában, Katarban vagy az Egyesült Arab Emírségekben.
Megjelenik az üzemanyagárban, a szállításban, a műtrágyában, a repülésben, a vegyiparban – végül pedig a boltban fizetett számlán.
Egy fontos tévhitet azonban érdemes eloszlatnunk, az Egyesült Államok nem azért sérülékeny, mert olajellátása szinte teljes egészében Hormuztól függne. Nem függ.
A probléma ennél sokkal „modernebb”.
Az olaj világpiaci termék. Ha Ázsiában hiány keletkezik, az árat Texasban is megérzik. A globalizált gazdaság egyik kellemetlen tulajdonsága, hogy attól még nem vagy védett egy válságtól, hogy a problémás hordó olajat történetesen nem te vásároltad meg.
Teherán ütőkártyája ezért nem feltétlenül az, hogy „elzárja Amerika olaját”.
Hanem az, hogy megdrágíthatja Amerika és szövetségesei számára az egész konfliktust.
A gyengébb fél néha nem győzni akar, hanem csak kibírni
Ez ősi stratégiai probléma.
Kr. e. 490-ben a perzsa haderő vereséget szenvedett Marathónnál. A Perzsa Birodalom természetesen nem omlott össze ettől. A csata jelentősége részben lélektani volt, megmutatta a görögöknek, hogy a hatalmas birodalom katonái legyőzhetők.
Athén később maga tanulta meg ugyanezt a leckét.
A Kr. e. 415-ben indított szicíliai expedíció katasztrófába torkollott: haderejének jelentős része megsemmisült Szürakuszai térségében. Athén ettől még nem szűnt meg nagyhatalomnak lenni, de riválisai meglátták rajta a sebezhetőséget.
A Szovjetunió afganisztáni háborúja is hasonló mechanizmust indukált. Moszkva katonailag nagyságrendekkel erősebb volt a mudzsahedeknél, mégis úgy vonult ki 1989-ben Afganisztánból, hogy presztízsveszteségét az egész világ érzékelte.
A tanulság innentől kezdve egyszerűen megfogalmazható:
a gyengébb félnek nem mindig kell legyőznie az erősebbet. Néha elég, ha bebizonyítja, hogy az erősebb nem tudja olcsón megszerezni, amit akar.
Amerika másik gyenge pontja az, hogy egyszerre ennyi háborút nem lehet erővel bírni
A Hormuzi válság másik fontos kérdése a lőszer és a légvédelem.
Az ukrajnai háború, Izrael védelme, a Vörös-tenger térségében végrehajtott műveletek és az ázsiai elrettentés ugyanabból az amerikai hadiipari rendszerből kér rakétákat, elfogóeszközöket és precíziós lőszereket.
Egyes elemzések az amerikai légvédelmi rakétakészletek jelentős fogyására figyelmeztettek. A dokumentumban szereplő konkrét százalékos állításokat élő forrásellenőrzés nélkül nem érdemes készpénznek venni, maga a probléma azonban valós. A modern rakétaháború elképesztő ütemben fogyasztja a drága elfogórakétákat, amelyeket sokszor csak évek alatt lehet pótolni.
Iránnak tehát nem feltétlenül az amerikai légvédelmet kell „legyőznie”.
Elég lehet arra kényszerítenie, hogy újra és újra reakcióra bírja.
Egy néhány százezer dolláros vagy néhány millió dolláros támadóeszköz ellen időnként ennél sokkal drágább elfogórakétát kell indítani. Ez hosszú konfliktusban matematikai problémává válik.
A háborúban pedig a matematika hajlamos kegyetlenül közbeszólni.
A nukleáris küszöb sem egyszerű menekülőajtó
Egy nukleáris szuperhatalomnak elméletileg mindig van végső ütőkártyája.
A gyakorlatban azonban éppen azért használhatatlan könnyen, mert rettenetesen erős.
Ha az Egyesült Államok egy hagyományos konfliktusban nukleáris fegyverhez nyúlna egy nem nukleáris ellenféllel szemben, az nem pusztán katonai döntés volna. Olyan precedenst teremtene, amelyet Washington később nehezen vitathatna el más atomhatalmaktól.
Ezért a nukleáris arzenál birtoklása nem jelenti azt, hogy minden hagyományos geopolitikai patthelyzet megoldható vele.
Sőt, furcsa módon minél nagyobb a fegyver, annál kevesebb helyzetben használható.
Ez már Amerika szuezi pillanata?
Ezt még korai kijelenteni.
Az Egyesült Államok továbbra is a világ egyik legerősebb gazdasági, katonai, pénzügyi és technológiai központja. Dollárja globális tartalékvaluta, szövetségi rendszere páratlan, katonai képességeit pedig Iránéval összevetni értelmetlen volna.
De Szuez tanulsága sem az volt, hogy Nagy-Britannia egyik keddről szerdára megszűnt erős országnak lenni.
A tanulság az volt, hogy a világ egy adott pillanatban másképpen kezdte látni.
Ezért érdemes figyelni Hormuzra.
Nem azért, mert Teherán holnap átveszi Washington helyét.
Hanem azért, mert ha egy jóval gyengébb állam tartósan képes arra kényszeríteni az Egyesült Államokat, hogy eredeti stratégiai céljai helyett egyre inkább az energiaárakról, hajózási útvonalakról és a konfliktus költségeinek korlátozásáról beszéljen, annak üzenete messze túlterjeszkedik a Perzsa-öblön.
Pekingben figyelik.
Moszkvában figyelik.
Rijádban, Ankarában és Újdelhiben is figyelik.
Mert a nagyhatalmak történetében a legveszélyesebb pillanat nem feltétlenül az, amikor elveszítenek egy csatát.
Hanem amikor a többiek rájönnek, hogy már lehet velük alkudozni.
