Az amerikai és iráni támadások legutóbbi köre a teheráni vitát arról, hogy válságban van-e az ország, egy alapvetőbb kérdésre terelte el: mit igényel most a túlélés – kompromisszumot vagy folyamatos konfrontációt?
A vita hat hónapnyi háború után bontakozott ki, a szakaszos diplomáciai erőfeszítések és az ismételt közvetítési kísérletek azonban nem hoztak tartós rendezést.
Az amerikai légicsapások és a gazdasági nyomásgyakorlás folytatódtak, Irán pedig megtorló akciókkal válaszolt a térségben. A legutóbbi eszkaláció ismét támadásokat hozott Dél-Iránban, miközben a Hormuzi-szoroson áthaladó hajóforgalom szinte teljesen leállt.
Belföldön a riál árfolyama meghaladta a 2,2 milliót dolláronként, miközben a gázhiány és az egyre súlyosbodó gazdasági nehézségek ismét felvetették a kérdést, meddig képes Irán fenntartani a konfrontációt?
„Irán most az ismert ellenfeleivel folytatott konfrontációjának egyik legveszélyesebb és legvégzetesebb fordulópontját éli” – írta szerdán az Iráni Forradalmi Gárdához (IRGC) köthető Javan című lap.
Egy biztonsági szervekhez közel álló kiadványtól szokatlanul kemény hangvételű értékelésről van szó.
Hasonlóan komoran fogalmazott a Khorasan című lap is, egyetértve Mohammad-Bagher Ghalibaf parlamenti elnökkel, aki a válságot „egy még le nem zárult, de máris történelminek nevezhető pillanatként” jellemezte. Mint mondta, az irániak „egy év alatt két háborút éltek át”.
Azok számára, akik diplomáciai kiutat sürgetnek, egyre erősebb érv, hogy Irán gazdasága nem képes elviselni a végtelen konfrontációt.
A reformpárti Shargh védelmébe vette Maszúd Pezeshkian elnöknek a biskeki Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozóján tett felhívását, amelyben azt sürgette, hogy a júniusban kötött megállapodás alapján térjenek vissza a kölcsönös diplomáciához.
Ahmad Zeidabadi publicista szerint, miután a riál árfolyama átlépte a 2 milliót dolláronként, és az ország súlyos gázhiánnyal küzd, Irán egyszerűen nem engedheti meg magának a korlátlan konfrontációt.
„Pezeshkian biskeki üzenete társadalmunk sürgető szükségleteit tükrözi: a reálgazdaságunk nem élheti túl a végtelen elszigeteltséget” – írta Zeidabadi. „Az igazi nemzeti erő a polgárok megélhetésének gyakorlati diplomáciával való védelmében rejlik, nem pedig a dogmatikus jelszavakhoz való ragaszkodásban.”
Ez az érvelés Pezeshkian aggodalmait is tükrözi, aki a szankciókat, a politikai belharcokat és a kvázi állami vállalatok szerepét is az iráni gazdaságra nehezedő nyomás fontos tényezői között említette.
A keményvonalasok számára azonban az elmúlt hat hónap tanulsága szinte pontosan ennek az ellenkezője.
A Kayhan ultrakonzervatív lap főszerkesztője, Hossein Shariatmadari a „kapitulációs áramlat megtisztítását” követelte. Élesen bírálta Jafar Ghaempanah ügyvezető alelnököt és Yousef Pezeshkiant, az elnök fiát, amiért megkérdőjelezték, hogy az urándúsítás valóban elengedhetetlen-e Irán fennmaradásához.
„Az ellenséges tűz alatt folytatott dúsítás megkérdőjelezése nem pragmatizmus, hanem ideológiai megadás” – írta Shariatmadari.
Szerinte az urándúsítás feladásával Irán csak arra ösztönözné Washingtont, hogy további engedményeket követeljen az ország rakétaprogramjával és part menti védelmi rendszereivel kapcsolatban. Érvelése ezzel visszhangozta Ali Khamenei volt legfelsőbb vezető régóta hangoztatott álláspontját.
Shariatmadari a tanácsadók kijelentéseit úgy állította be, mint amelyekkel megpróbálják előkészíteni a közvéleményt az Egyesült Államoknak való behódolásra. Szerinte a dúsítással, a rakétákkal és a regionális szövetségesek támogatásával kapcsolatos nyomásgyakorlás egyetlen átfogó nyugati erőfeszítés része, amelynek célja Irán védelmi képességeinek felszámolása - írja az Iranintl.
A Larak-sziget elleni legutóbbi amerikai csapásokat annak bizonyítékaként hozta fel, hogy Washington csak a megalkuvást nem ismerő erőre reagál.
A csapások azonban egy újabb eszkaláció közepette történtek, amely ismét Dél-Iránba hozta a konfrontáció emberi áldozatait. Larakról és több déli városból, köztük Ahvázból, Bandar-Abbászból, Kesm-szigetről és Csáhbahárból is támadásokról számoltak be.
A hat hónapja tartó háború így egy szokatlan közös felismerést eredményezett Irán mély politikai megosztottságán keresztül az ország rendkívül veszélyes ponthoz érkezett.
A diplomácia hívei számára a gazdasági kimerülés egyre inkább szükségessé teszi a kompromisszumot. A keményvonalasok számára viszont ugyanez a hat hónap azt bizonyította, hogy a nyomás alatt kötött kompromisszum csak még nagyobb nyomást eredményez.
