A modern kozmológia egyik legbiztosabbnak hitt állítása negyedszázada úgy hangzik: a világegyetem nem egyszerűen tágul, hanem gyorsulva tágul. A felismerés alapját távoli Ia típusú szupernóvák megfigyelése adta, és jelentőségét jól mutatja, hogy a felfedezésért 2011-ben fizikai Nobel-díjat ítéltek oda.
Csakhogy 2026-ra a kép jóval izgalmasabbá vált. Egyes új vizsgálatok már azt feszegetik, hogy vajon valóban olyan egyszerű-e a kozmikus gyorsulás története, mint ahogy az elmúlt évtizedekben gondoltuk.
A vita középpontjában ismét az Ia típusú szupernóvák állnak. Ezek az óriási csillagrobbanások azért különösen értékesek a csillagászok számára, mert fényességük megfelelő korrekciók után összehasonlítható, így afféle kozmikus távolságjelzőként használhatók. Minél halványabbnak látunk egy ilyen objektumot, annál többet tudhatunk arról, milyen messze van – és közvetve arról is, hogyan tágult a világegyetem az elmúlt évmilliárdokban.
Csakhogy egy aprónak tűnő részletnek óriási következménye lehet.
A Tata Institute of Fundamental Research és az Oxfordi Egyetem kutatói 2026-ban újraelemezték a több mint 1700 Ia típusú szupernóvát tartalmazó Pantheon+ adatbázist. Vizsgálatukban figyelembe vették azt a lehetőséget is, hogy a szupernóvák standardizált fényessége összefügghet az őket létrehozó csillagpopuláció korával. Az elemzés után arra jutottak, hogy az adatok nem feltétlenül támasztják alá az egyenletesen gyorsuló világegyetem képét; modelljükben az általános tágulás inkább lassulást mutatott.
A kutatócsoport egy másik furcsaságot is talált. Szerintük a megfigyelésekből kikövetkeztetett gyorsulás nem minden irányban azonos, hanem részben egybeesik saját kozmikus környezetünk mozgásának irányával. Ha ez valóban fizikai jelenség és nem mérési vagy modellezési hatás, az komoly kérdéseket vetne fel a sötét energia hagyományos értelmezésével kapcsolatban.
Csakhogy itt kezdődik a történet igazán érdekes része: más kutatók ugyanennek éppen az ellenkezőjére jutottak.
A Monthly Notices of the Royal Astronomical Society ugyanazon időszakban közölt egy másik tanulmányt, amelynek szerzői – köztük Adam Riess Nobel-díjas asztrofizikus – részletesen megvizsgálták a szupernóvák korával kapcsolatos érvelést. Arra jutottak, hogy a modern elemzések már korrigálják a gazdagalaxisok tulajdonságaiból származó ismert hatások jelentős részét, és az állítólagos életkorfüggés nem elegendő a kozmikus gyorsulás eltüntetéséhez. Következtetésük szerint az Ia típusú szupernóvák továbbra is robusztus bizonyítékot szolgáltatnak a gyorsuló tágulás mellett.
Vagyis nem arról van szó, hogy a fizikusok egyszer csak bejelentették: „mégsem gyorsul a világegyetem”. Sokkal érdekesebb dolog történik. Egyre pontosabb adatokkal tesztelik azt a modellt, amelyet eddig a legjobbnak tartottunk.
Ráadásul a szupernóvák nincsenek egyedül. A Dark Energy Spectroscopic Instrument, vagyis a DESI hatalmas, háromdimenziós galaxistérképe az elmúlt években újabb meglepetést hozott. A több millió galaxis eloszlásából származó mérések arra utalnak, hogy a sötét energia hatása talán nem állandó, hanem időben változhat. A DESI első három évének adatai 18,7 millió galaxist, kvazárt és csillagot foglalnak magukba.
A Dark Energy Survey 2026-os eredményei szintén enyhe preferenciát mutatnak a változó sötét energia irányába. A különböző kozmológiai adatsorok kombinációjától függően a kozmológiai állandótól való eltérés nagyjából 2,3–3,2 szigma között mozog – érdekes jelzés, de még nem olyan bizonyosság, amelyből új fizikai törvényt lehetne hirdetni.
És éppen ez teszi különlegessé a mostani helyzetet. Lehetséges, hogy a sötét energia gyengül. Elképzelhető, hogy a szupernóvák viselkedéséről még nem tudunk mindent. Az is lehet, hogy a jelenlegi kozmológiai modell kisebb módosítással túléli az egészet.
A világegyetem egyelőre nem döntötte romba a fizika tankönyveit. Csak ceruzát adott a kutatók kezébe, és jelezte: néhány mondatot talán még át kell írni.
Forrás: University of Oxford – Department of Physics; Dark Energy Spectroscopic Instrument (DESI); Dark Energy Survey (DES).
