A kétharmados többség a jogállam helyreállítására hivatkozik, a Fidesz önkényt kiált, a szakértők pedig az eljárás tempója miatt kongatják a vészharangot
Az Országgyűlés 2026. július 13-án elfogadta az Alaptörvény tizenhetedik módosítását. A szavazás 139 igen és 6 nem mellett zajlott le, a Fidesz–KDNP frakció bojkottálta a szavazást, a Mi Hazánk pedig nemmel szavazott. A módosítás érintette a köztársasági elnök intézményét, az Alkotmánybíróságot, a képviselői mandátumkorlátot, a Költségvetési Tanács vétójogát, a sarkalatos törvényeket és a közpénzügyi szabályokat is.
A kormányzati hivatalos indoklás szerint a cél az alkotmányos kontroll helyreállítása, az Alkotmánybíróság (AB) megerősítése, a hetvenéves korhatár visszavezetése, valamint az, hogy az AB elnökét ismét maga a testület válassza tagjai közül. A módosítás szövege egyértelműen fogalmaz és kimondta, hogy aki a hatálybalépés napján alkotmánybíróként már betöltötte hetvenedik életévét, annak megbízatása a következő hónap első napján megszűnik.
Polt Péter 1955-ben született, 2025-ben választották alkotmánybíróvá, majd az Alkotmánybíróság elnökévé. Hende Csaba távozásának jogi oka viszont teljesen más természetű. Az AB-törvény szerint megszűnik az alkotmánybírói tagság, ha a tag az országgyűlési képviselők választásán már nem választható meg. A tizenkét éves képviselői mandátumkorlát miatt ez Hende esetében fennáll.
A Tisza-frakció Hende Csaba helyére Sonnevend Pált, az ELTE ÁJK tanszékvezető egyetemi tanárát, korábbi dékánját, alkotmány- és nemzetközi jogászt jelölte. Magyar Péter miniszterelnök közlése szerint Sonnevend dolgozott Sólyom László mellett az Alkotmánybíróságon, valamint Mádl Ferenc és Sólyom László köztársasági elnök alkotmányjogi tanácsadója is volt.
Ahol a jog véget ér, ott kezdődik a hatalom kísértése
Az Alkotmánybíróság nem díszlet. Nem jogászi szalon, nem nyugdíjas közjogi parkoló, nem győztes pártok taláros jutalmazása. Az Alkotmánybíróság az a hely, ahol a parlamenti többségnek meg kell hallania azt a mondatot, amelyet a hatalom a legkevésbé szeret hallani.
Azt, hogy eddig és ne tovább.
Ezért különösen veszélyes pillanat, amikor egy kétharmados többség azzal kezdi a jogállam helyreállítását, hogy a jogállam őreinek összetételét is gyors tempóban átrendezi. Erre lehet erős politikai indok. Lehet hozzá választói felhatalmazás. Lehet történelmi sérelem, közjogi revansvágy, sőt lehet valós intézményi probléma is. De az alkotmányos állam nem pusztán abból áll, hogy a jó ügyet hirdető többség megnyomja az igen gombot. A jogállam ott kezdődik, ahol a többség önmagát is szabályhoz köti.
A Tisza-kormány most azt állítja, hogy a Fidesz által elfoglalt államot bontja vissza. Aki Magyarországon élt az elmúlt évtizedekben tudja, hogy ennek a kijelentésnek van igazságtartalma. A Polt Péter és Hende Csaba 2025-ös alkotmánybíróvá választása körüli politikai vita eleve nem volt súlytalan polémia. Polt évtizedekig a Legfőbb Ügyészséget vezette, személye a magyar közélet egyik legmegosztóbb intézményi szimbólumává vált. Hende korábbi Fideszes miniszterként és parlamenti alelnökként érkezett a testületbe. Lehetett jogászi érdemük, de közjogi értelemben a kérdés mégis ott maradt az asztalon. Vajon az Alkotmánybíróságba bírókat választottak vagy a régi hatalom utóvédjeit küldték talárba?
Csakhogy ez a rossz emlékű előzmény nem tesz automatikusan jóvá minden ellenlépést. A Fidesz államfoglalási gyakorlata nem lehet mentség a Tisza állam „átalakító” hevületére. Ha egy rendszer hibája az volt, hogy a kétharmad saját emberanyagával töltötte fel az intézményeket, akkor a korrekció nem lehet ugyanez gyorsabban, ellenkező előjellel. Navracsics Tibor pontosan ezt a pontot találta el, amikor azt írta, hogy hatalmi politikában a Tisza ugyanazt teszi, amit a Fidesz tett kormányon. Ez nem pusztán sértődött ellenzéki mondat. Ez a polgári alkotmányosság legfontosabb figyelmeztetése.
Az Alkotmánybíróság tagja a hatályos AB-törvény szerint független, csak az Alaptörvénynek és a törvényeknek van alárendelve. Megválasztható az a büntetlen előéletű, választható magyar állampolgár, aki betöltötte a negyvenötödik életévét, nem töltötte be a hetvenediket és kiemelkedő elméleti jogász vagy legalább húsz év jogi szakmai gyakorlata van. A jelölés az Országgyűlés alkotmányügyi kérdésekkel foglalkozó bizottságán keresztül történik, a választás kétharmados parlamenti döntéshez kötött.
Papíron ez komoly szűrőnek tűnik.
A valóságban azonban a kétharmad mindent visz. Ha nincs politikai önkorlátozás, nincs valódi szakmai meghallgatás, nincs ellenzéki egyetértési kényszer, nincs nyilvános alkalmassági vita, akkor a jogszabály csak szép ruhába öltöztetett többségi akarat. Az alkotmánybíró-választás ezért nem puszta személyi ügy. Aki alkotmánybírót választ, az nemcsak embert választ, hanem jövőbeli ítéletek nyelvét, hatalmi korlátok vastagságát, politikai válságok kimenetelét.
Itt válik igazán fontossá Sonnevend Pál jelölése. Szakmai életrajza nagyon lenyűgöző. Sólyom László alkotmányos iskolájához való kötődése, nemzetközi jogi tapasztalata, ELTE-s pályája, emberi jogi és jogállamisági munkássága olyan profil, amelyet nehéz egy legyintéssel pártkatonának minősíteni. Ha csak a személyt nézzük, a Tisza láthatóan nem a legharsányabb politikai lojalitást, hanem a szakmai tekintélyt tette a kirakatba. Ez okos döntés.
De a jelölt minősége nem menti fel az eljárás minőségét. Az Amnesty International jogvédő szervezet éppen azt kifogásolta, hogy bár az Országgyűlésnek hatvan napja lenne új alkotmánybírót választani, ez a folyamat azonban akár néhány nap alatt is lezárulhat. A szervezet szerint a gyorsaság kiüresíti azt a minimális egyeztetést is, amely a jelenlegi szabályok között még megmaradt. Ez a bírálat akkor is komolyan veendő, ha valaki egyébként támogatja az AB megtisztításának gondolatát. A jogállam nem gyorsasági verseny.
A talárra nem szabad úgy ráütni egy jóváhagyó pecsétet, mint egy kampányplakátra.
Magyar Péter politikai nyelve ezzel szemben forradalmi hevületet tükröz. A tizenhetedik módosítást a meghirdetett „Tisztítótűz művelet” keretébe helyezte, korábban pedig arról beszélt, hogy meg kell szabadítani az országot a politikai és gazdasági maffiától. Ez mozgósító beszéd. Érzelmileg érthető egy olyan választói közegben, amely rendszerváltást, elszámoltatást és közpénzügyi fordulatot várt. De a jogállam nyelve nem lehet végig tisztítótűz. A tűz felmelegíthet, de meg is perzsel. Aki intézményeket akar építeni, annak előbb-utóbb le kell tennie a lángszórót és elő kell vennie a mérőszalagot.
A Fidesz korábbi kinevezési gyakorlata sem állhat makulátlanul a tükör elé. Tuzson Bence arról beszélt, hogy Magyar Péter saját hatalmi önkényének kiépítésén dolgozik és a Fidesz alkotmányos eszközökkel fordul az Alkotmánybírósághoz. Ez ellenzékben helyes és legitim magatartás. A baj az, hogy a Fidesznek ma azokért a fékekért kell küzdenie, amelyeket kormányon sokszor maga kezelt rugalmasan. Orbán Viktor Tusványoson már egy új önkényuralmi rendszerrel szembeni ellenállásról beszélt. Csakhogy a jogállami aggodalom akkor lesz hiteles, ha nemcsak saját embereink eltávolításakor, hanem saját embereink beültetésekor is ugyanazt a mércét alkalmazzuk.
Ez a vita tehát nem Polt Péterről szól, bár Polt Péter a vita egyik kulcsfigurája. Nem is Hende Csabáról szól, bár Hende távozása látványos példája annak, hogyan tud egy általánosnak nevezett szabály egy konkrét politikai életpályát megállítani. És nem is kizárólag Sonnevend Pálról szól, bár az ő személye megmutatja, hogy lehet komoly szakmai jelöltet állítani akkor is, amikor a politikai tér forrong. A vita arról szól, hogy a magyar állam képes-e végre kinőni abból a rossz szokásából, hogy minden győztes először a bírói sípot akarja lecserélni.
A jog ugyanis valóban fegyverré tehető. Nem azért, mert a jog szükségképpen cinikus, hanem mert a szöveg mindig értelmezést kíván. Az alkotmánybíró nem automata, amelybe bedobjuk az Alaptörvény rendelkezéseit és kijön belőle a tiszta igazság. Értékrendet, jogászi kultúrát, intézményi önfegyelmet, történeti érzéket, európai tájékozottságot és alkotmányos lelkiismeretet visz a döntésbe. Ugyanabból a mondatból lehet szabadságvédő ítélet és hatalomkímélő magyarázat. Ugyanaz a jogi kapu lehet menekülőút és csapda is egyben. Ezért fontosabb az alkotmánybíró karaktere, mint egy átlagos állami tisztségviselőé.
Ebből következik az újszerű, de valójában nagyon régi tanulság. Nem elég függetlennek nevezni az alkotmánybírót.
Úgy kell megválasztani, hogy a társadalom is el tudja hinni róla a függetlenséget. Nem elég kiváló szakmai önéletrajzot lobogtatni. Nyilvános, méltányos, többoldalú meghallgatás kell. Nem elég kétharmaddal szavazni.
A kétharmad csak jogi minimum, nem erkölcsi maximum. Nem elég azt mondani, hogy a Fidesz is ezt csinálta. Aki rendszerváltást ígér, annak nem lehet a régi rendszer a mértékegysége.
Melléthei-Barna Márton, a Tisza jogi vezetője másfél-két éven belüli új választási törvényről beszélt, olyan rendszerről, amely jó eséllyel kizárja egy párt kétharmadát. Ez első hallásra önkorlátozó gondolat. De közben a jelenlegi Tisza-kétharmad olyan erővel alakítja át az intézményi szerkezetet, amely éppen azt mutatja meg, miért veszélyes a korlátlan alkotmányozó többség. A jövőbeli önkorlátozás ígérete nem pótolja a jelen béli önkorlátozás gyakorlatát.
Éppen ezért volna ideje minden kormányzati szereplőnek világosan válaszolnia arra a kérdésre, amelyet egy polgári konzervatív szemléletű lapnak újra és újra fel kell tennie, hogy mi az az egységes államépítési elv és milyen önkorlátozó garanciarendszer kapcsolja össze a közjogi személycseréket, a vizsgálatokat, a nagy fejlesztéseket és az állami intézmények átalakítását? Mert önmagában az, hogy a régi hatalom embereit eltávolítják, még nem államépítés, csak hatalomtechnika. Az, hogy vizsgálatok indulnak, még nem jogállami megtisztulás, csak akkor, ha az eljárásrend előre rögzített, átlátható és mindenkire azonos mércével vonatkozik. Az, hogy intézményeket alakítanak át, még nem reform, csak akkor, ha az új szabályok a mostani kormányt is korlátozzák, nem csupán az előző korszak maradványait bontják le. A valódi kérdés tehát nem az, hogy van-e kétharmad a lebontáshoz, hanem az, hogy születik-e olyan alkotmányos önfegyelem, amely akkor is megköti a hatalom kezét, amikor éppen kényelmetlen volna.
A Magyar Hírlap újságírói éppen ezért, ha lehetőséget kapnának a kormányzati sajtótájékoztatókon, alighanem ebből a szemszögből tennék fel kérdéseiket a jelen lévő kormánytagoknak és állami vezetőknek. Nem indulati számonkérésként, hanem polgári közjogi igénnyel.
A valódi konzervatív álláspont ebben az ügyben nem az, hogy minden régi tisztségviselő sérthetetlen. Nem is az, hogy a választói felhatalmazás semmit sem ér. A valódi konzervatív álláspont az, hogy az intézmény több, mint az ember és a szabály, több, mint a pillanatnyi igazságérzet. Ha Polt Péter alkotmánybírósági elnöksége politikailag terhelt volt, azt ki lehet mondani. Ha Hende Csaba megválasztása a pártpolitikai átjáróház érzetét keltette, azt sem kell elhallgatni. De a korrekció módja is alkotmányos üzenet. Aki az Alkotmánybíróságot menti, nem teheti úgy, mintha az eljárás csak kellemetlen adminisztráció volna.
Sonnevend Pál jelölése ezért egyszerre lehet szakmailag erős és eljárási szempontból vitatható. A Tisza itt egy jó nevű jogászt állított, de rossz tempóban. A Fidesz érdemi jogállami aggályokat fogalmaz meg, de saját múltjának terhével. A jogvédők helyesen figyelmeztetnek az egypárti alkotmánybíró-választás veszélyére, de közben a közvélemény jelentős része valódi megtisztulást vár. Ez a magyar közjog mostani csapdája. Minden oldalnak van valamennyi igaza és minden oldalnak van mit elhallgatnia.
A legnagyobb kérdés mégis az, hogy az új Alkotmánybíróság képes lesz-e nem a Tisza háláját, nem a Fidesz sérelmét, nem a közösségi média zaját, hanem az Alaptörvény és a majdani új alkotmány méltóságát szolgálni. Ha igen, akkor a mostani zavaros átmenetből még lehet intézményi erősödés. Ha nem, akkor csak annyi történik, hogy a talárok gazdát cserélnek, a hatalom pedig ismét megtanulja a régi magyar leckét. Nálunk a jogot sokszor használják az eredeti funkciójával ellentétesen. Néha egyszerűen átírják, majd ünnepélyesen felolvassák.
