Az EU mesterséges intelligencia infrastruktúrájának kiépítésére irányuló iparpolitikai terve arra kényszeríti az európai fővárosokat, hogy felszabadítsák a beruházásokat – vagy még jobban lemaradhatnak, azonban egyenlőre nagy a megosztottság.
Az Európai Unió kormányainak kétharmada ígéretet tett arra, hogy támogatja azt a brüsszeli tervet, amely hét nagyméretű MI-számítóközpont létrehozását irányozza elő. Ez a blokk eddigi legjelentősebb iparpolitikai lépése a mesterséges intelligencia infrastruktúrájáért folytatott globális versenyben. Kilenc ország azonban visszalépett a források felajánlásától, mivel a nemzeti költségvetések már így is túlzottan leterheltek.
Az Egyesült Államok eddig magabiztosan vezette a globális versenyt az MI fellendüléséhez szükséges számítási kapacitások kiépítésében. Olyan technológiai óriások, mint az OpenAI, az Anthropic és az Elon Musk-féle xAI óriási magántőkét mozgósítottak az olyan projekteken keresztül, mint a Stargate vagy a Colossus, amivel tovább növelték behozhatatlannak tűnő előnyüket az adatközpontok bővítése terén.
Európában Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke tavaly jelentette be azt a tervet, amelynek értelmében uniós forrásokat fordítanak hét úgynevezett gigagyár – három nagyobb és négy kisebb létesítmény – felépítésére. Ezek célja, hogy megfelelő számítási kapacitást biztosítsanak az európai kutatóknak és startupoknak a hatalmas MI-modellek betanításához.
A fejlesztések megkezdése előtt azonban a kormányoknak kötelezettséget kell vállalniuk arra, hogy felvásárolják a nemzeti gigagyárak által biztosított számítási teljesítményt. Ezeknek a kötelezettségvállalásoknak el kell érniük, vagy meg kell haladniuk az EU által ígért támogatás mértékét. Ez az állami garanciavállalás kulcsfontosságú ahhoz, hogy meggyőzzék a vonakodó magánbefektetőket, akiket a magas európai energiaárak és a hosszadalmas engedélyezési eljárások könnyen elriaszthatnak.
Költségvetési akadályok
A tagországoknak július végéig kellett benyújtaniuk a jelentkezésüket. Egy bizottsági dokumentum szerint az EU-tagállamok kétharmada vállalta, hogy anyagilag is támogatja azokat az ipari konzorciumokat, amelyek a hét központ valamelyikének felépítésére pályáznak; erre a célra összesen mintegy 3 milliárd eurót különítettek el.
Néhány kormány számára azonban egy több tíz- vagy százmillió eurós, a következő évtizedre eloszló költségvetési teher jelenleg kivitelezhetetlen. A holland kormány például egy márciusi levélben jelezte, hogy „a jelenlegi költségvetésben nincs mozgástér a szükséges pénzügyi kötelezettségvállalásokra”. A hágai kabinet inkább az MI-infrastruktúra rugalmas és fenntartható fejlesztését választja, anélkül, hogy „jelentős előzetes forrásokat kötne le esetleges jövőbeli gigagyárakra”. Más országok már korábban elköteleződtek kisebb MI-számítási projektek mellett, és a jövőben is azokra kívánnak összpontosítani.
Köz- és magánszféra partnersége
A tervek szerint egy hatalmas, a köz- és a magánszférát összefogó partnerség (PPP) jön létre, amelyben „az Európai Unió és a tagállamok társfinanszírozzák a gigagyárak egy részét” – nyilatkozta július végén egy magas rangú bizottsági tisztviselő. A közfinanszírozás aránya nem haladhatja meg a teljes beruházás 35 százalékát, a fennmaradó részt az iparági szereplőknek kell állniuk.
Neves európai vállalatok már jelezték az érdeklődésüket: Spanyolországban például a Telefónica és a Banco Santander nyújtott be közös pályázatot. A lelkesedést azonban szkepticizmus is kíséri, mivel több politikus és szakértő is nyíltan megkérdőjelezi a gigagyárak mögötti üzleti logikát és megtérülést.
Ki mennyit ad a közösbe?
A 27 tagállamból összesen 18 ígért valamilyen formában anyagi támogatást. Franciaország, Dánia, Lengyelország és Csehország egyaránt 100 millió eurót ajánlott fel egy-egy „kisebb” gigagyárra. Portugália, Spanyolország, Németország, Olaszország és Görögország fejenként 200 millió eurót szánna egy „nagyobb” központra.
A legambiciózusabb ajánlatot Németország tette: Berlin a 200 millión felül további 800 millió eurót is elkülönített a kiépítésre, így a teljes német nemzeti hozzájárulás elérheti az 1 milliárd eurót.
Más országok jelképesebb összegeket ajánlottak fel – a svéd 50 millió eurótól a litván 1 millió euróig –, jellemzően azzal a céllal, hogy partnerként csatlakozhassanak egy nagyobb fogadó ország központjához. Horvátország, Magyarország és Litvánia például együttesen 36 millió euróval támogatja a lengyel pályázatot. Roberto Viola, a blokk digitális politikájáért felelős vezető köztisztviselője februárban „valósággá váló csodának” nevezte az összefogást.
Hosszú átfutási idő
Az Európai Bizottság várhatóan a jövő év elején választja ki a hét nyertes projektet, amelyeket – méretüktől függően – kezdetben 100-200 millió, a későbbiekben pedig további 400-800 millió euróval támogat. A költségvetési előkészületek már számos országban megkezdődtek, hiába nem tudhatják még biztosan a kormányok, hogy az ő pályázatuk nyer-e. A lengyel minisztertanács és a litván gazdasági minisztérium is már július közepén jóváhagyta a saját pénzügyi keretét.
Az uniós szabályok értelmében a tényleges állami befektetésre csak akkor kerül sor, amikor a gigagyárak már működnek, és a kormányzat „garantált ügyféllé” válik. „Van egy legfeljebb 18 hónapos beállítási időszak, amely alatt a létesítményt konfigurálják, telepítik és felkészítik az üzembe helyezésre. Az állami kifizetések csak ekkor kezdődnek” – magyarázta az ír továbbképzési és felsőoktatási minisztérium szóvivője. (Írország 10 millió eurót ígért egy Franciaországban létesítendő gigagyárra.)
Mivel a nyerteseket a jövő év elején hirdetik ki, és a gyárak felépítése további másfél évet is igénybe vehet, sok kormánynak csak 2028-tól kell ténylegesen fizetnie, a kiadásokat pedig a rákövetkező öt évre oszthatják el – írta a Politico.
