Ahogy az már régóta várható volt az izraeli-amerikai „egytest” birodalom elhatározta, hogy végérvényesen „lerendezi” a közel-keleti helyzetet. A beszédes „epic fury” vagyis „történelmi düh” fedőnéven indított megsemmisítő támadást Irán ellen. Azzal persze tisztában van, hogy nem volna bölcs dolog szárazföldi invázióval rátámadni egy közel százmilliós népességű és több, mint másfél millió négyzetkilométernyi területű országra, ezért mintegy minecraft játékban külső távirányítással igyekszik mindent elpusztítani. A high tech katonai technológia persze működik, ám elég nehéz prognosztizálni, hogy mi is lesz (egyáltalán mi lehet?!) a „történet vége”.
De előbb talán azt kellene tisztázni, hogy mi volt a történet „eleje”. Két sokezer éves nagykultúra ütközik itt össze, és kettejük komplex történelmi konfliktusába csak, mint gazdaállat és gigantikus techno-robot keveredett bele a fennállásának mindössze 250-ik évfordulóját büszkén ünneplő Amerika. Ma már egyértelmű, hogy nem a liberális demokrácia globális győzelmét vizionáló Francis Fukuyamának, hanem Samuel Huntingtonnak volt igaza, aki „Civilizációk összecsapása” című művében harminc évvel ezelőtt pontosan jósolta meg azt, ami most végbe megy, még pontosabban fogalmazva, nem is egyszerűen civilizációk, hanem „nagy-kultúrák” (Hamvas Béla megfogalmazása) világértelmezési logikái ütköznek meg egymással.
Izrael területét és népességét, de még gazdasági teljesítményét illetően is egy jelenéktelen kisállam. (Arról nem is beszélve, vagy nagyon is beszélve, hogy „gazdasági teljesítménye” döntően nem „saját forrásból” táplálkozik, hanem a gigantikus amerikai „transzferek” eredménye.) És ez a közel-keleti jelentéktelen kisállam mégis minden döntő fontosságú globális hatalmi kérdésben kivétel nélkül érvényesítette és érvényesíti az akaratát. A hatalom pedig nem más, mint akarat-átvitel, így a szó szoros értelmében a világ meghatározó hatalma egy jelentéktelen kisállam, ami logikai képtelenség. Ez a paradoxon csak egy módon oldható fel, ha ugyanúgy, mint Amerika esetében, itt is természetesnek tekintjük, hogy van egy nemzetállami talapzat, és arra épül egy globális világbirodalom, ami nem a fizikai térben különül el az alapját képező nemzetállamtól, hanem a szimbolikus, de közben nagyon is valóságos hatalmi dimenzióban.
Ám ha ez így van, és ez az állam a világ valóságos ura, akkor miből táplálkozik, és mivégre mutatta meg most magát a „történelmi düh”? Szóval, hogy miért dühös az, akinek mindig minden sikerül. A válasz megtalálására csak akkor van esélyünk, ha belátjuk, hogy ez az „elbeszélhetetlen” globális főhatalmi státusz egy olyan szellemi talapzatra épült az elmúlt évezredek során, ami végül is a nyugatias kereszténységen keresztül logikusan vezetett el ahhoz a létszemlélethez és erre épülő lét-berendezkedéshez, ami a XIX. század óta kapitalizmusnak nevezi önmagát, és ami apologetikus ön-bemutatása során magát „liberális demokráciának”, minden létező világok legjobbikának mutatja.
Az „epic fury”, vagyis a történelmi düh most abból táplálkozik, hogy mindez (pontosabban mindennek a kimondása) eddig a legszigorúbb tabu volt, most azonban lehullani látszik a lepel, vagyis bekövetkezik az, amit az antik görögség apokalipszisnek nevezett. Az Amerika, Oroszország és Kína háromtest birodalmi konstrukciója, vagyis az egyetlen olyan komplexum, amely képes lehetne egy új globális békerendszer létrehozására csak akkor lesz képes „üzembe lépni”, ha az Amerikán kívüli másik két test (Oroszország és Kína) is evidenciaként fogadja el, hogy Izrael, mint jelentéktelen közel-keleti kisállam, megkérdőjelezhetetlen világbirodalmi uralkodó szerepét az Amerikai Egyesült Államok nevű konstrukción keresztül gyakorolja. Elgondolkodtató, hogy ennek az evidens ténynek a nyílt kimondása miatt Donald Trump indulatosan menesztette a MAGA beszéd-teréből azt a Tucker Carlsont, aki a jelek szerint a szó szoros értelmében bármit kimondhat, vagyis az egyetlen lény, akire ez a tabu sem vonatkozik. Izrael viszont minél hamarabb és minél hitelesebb módon végleges garanciákat vár Oroszországtól és Kínától is, ám ez a garancia-adási aktus mindegyre késik. Oroszország is vonakodik megadni, Kína pedig udvarias mosollyal azt jelzi, hogy ez számára értelmezhetetlen.
Irán most zajló szisztematikus (vagy legalább is annak szánt) megsemmisítése az izraeli-amerikai „egytest” birodalom által a látványos lejátszás-technikai felszínen látszólag persze Iránról szól, ám a „történelmi düh” legfőbb üzenetének „címzettje” Oroszország és kiváltképp Kína, amelyek ettől az akciótól a jelek szerint még inkább vonakodóvá váltak. Sőt úgy értelmezik, nem is egészen alaptalanul, hogy Izrael nekik is Iránhoz hasonló sorsot szánna, ha tehetné. Irán megsemmisítése magában az országban és a környező térségben egyaránt igen súlyos és fenyegető instabilitást, anarchiát és káoszt generálna, amit a „programozott káosz” stratégiájaként értelmezhetünk. Ám ez nagy valószínűséggel még inkább vonakodóvá teszi majd a két „szomszédot” Oroszországot és Kínát, vagyis az amerikai-izraeli „egytest” birodalom kontraproduktív módon jelenleg éppen az ellenkező irányba tolja a folyamatokat, mint amit elérni szeretne.
Az ebből származó rövidesen látványosan megmutatkozó kudarc viszont, ez lélektani evidencia, tovább fokozza a történelmi dühöt, rontja a reális megítélés esélyeit, vagyis a semmibe visz. Az internet népének közismert fordulatával szólva FaFo (fuck around and find out) vagyis szétb@szhatod, de neked kell majd utána összeraknod is.
