India és Kína kapcsolata 2026 őszén különös kettősséget mutat. Miközben a két ország továbbra is stratégiai rivális, az elmúlt két évben látványosan elindult egy óvatos közeledés. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a régi konfliktusok eltűntek volna. Inkább arról van szó, hogy Újdelhi és Peking egyre inkább felismeri, hogy két, összesen közel hárommilliárd embert képviselő, gyorsan növekvő hatalom számára túlságosan költséges lenne a tartós szembenállás.
A fordulat különösen jól látszott a 2026. szeptemberi újdelhi BRICS-csúcson. Narendra Modi és Hszi Csin-ping személyesen tárgyalt egymással, Hszi pedig hét év után először látogatott Indiába. A két vezető abban állapodott meg, hogy a két országnak hosszú távú stratégiai szemlélettel kell kezelnie kapcsolatát, és – az indiai közlemény megfogalmazása szerint – a nézeteltérésekből nem szabad konfliktusoknak kialakulniuk. Modi ugyanakkor egyértelművé tette, hogy a határ menti béke továbbra is alapfeltétele a kapcsolatok tartós javulásának.
Ez azért fontos, mert India és Kína között a legnagyobb biztonságpolitikai probléma továbbra is a mintegy 3800 kilométeres, nagyrészt vitatott himalájai határ. A 2020-as kelet-ladakhi összecsapások után a kapcsolat mélypontra került, és jelentős katonai erők maradtak a térségben. A helyzet azóta enyhült: 2024-től megindult a katonai feszültség csökkentése, 2025-ben újraindultak a közvetlen repülőjáratok, 2026 augusztusában pedig már a határkérdésről szóló különmegbízotti tárgyalások 25. fordulóját tartották. A felek ekkor ismét vállalták, hogy egy „tisztességes, ésszerű és kölcsönösen elfogadható” határrendezésen dolgoznak.
A bizalmatlanság azonban messze nem tűnt el. India számára különösen érzékeny Kína rendkívül szoros kapcsolata Pakisztánnal, beleértve a Kína–Pakisztán Gazdasági Folyosót, amely olyan területeken halad keresztül, amelyek szuverenitását India vitatja. Éppen szeptemberben tiltakozott Újdelhi egy új kínai–pakisztáni határbizottság létrehozása ellen. Emellett India és Kína az Indiai-óceán térségében, a technológiai iparban, a globális ellátási láncokért és a fejlődő világ politikai befolyásáért is versenyez.
Közben gazdaságilag elképesztően szorosan összekapcsolódtak. Az indiai hivatalos adatok szerint a kétoldalú árukereskedelem a 2025–2026-os indiai pénzügyi évben már mintegy 151 milliárd dollár volt. Csakhogy ebből India mindössze 19,5 milliárd dollárnyi árut exportált Kínába, miközben több mint 131 milliárd dollárnyit importált onnan. India kereskedelmi deficitje tehát meghaladta a 112 milliárd dollárt, ami Újdelhi számára stratégiai problémát jelent.
Ebben jön képbe a BRICS. A szervezet valóban közelebb hozhatja Indiát és Kínát, de önmagában valószínűleg nem fogja megoldani a határvitát. A BRICS inkább olyan fórumot biztosít, ahol a két ország akkor is rendszeresen együttműködik, amikor kétoldalú kapcsolatuk feszült. Mindkettő érdekelt abban, hogy a fejlődő országok nagyobb beleszólást kapjanak a világgazdasági intézmények működésébe, erősödjön a helyi valuták használata a nemzetközi kereskedelemben, és a globális rendszer kevésbé függjön kizárólag a nyugati pénzügyi intézményektől. A szeptemberi BRICS-csúcson is további gazdasági integrációról, helyi valuták használatáról és új fizetési megoldásokról tárgyaltak. Ugyanakkor még ezen belül is vannak indiai–kínai érdekellentétek: India például nem támogatta a kínai mBridge rendszer BRICS-szintű alkalmazását.
Vagyis a BRICS egyik legfontosabb hatása éppen az lehet, hogy megnöveli India és Kína számára a konfliktus árát. Minél több kereskedelmi, pénzügyi és diplomáciai projektben működnek együtt, annál több veszítenivalójuk lenne egy újabb súlyos határválság esetén. Ez nem szünteti meg a rivalizálást, de ösztönözheti annak ellenőrzés alatt tartását. Ezt mutatja az is, hogy Modi és Hszi most már kifejezetten a gazdasági kapcsolatok, a közlekedés és az emberek közötti kapcsolatok további helyreállításáról beszél.
Ha pedig India és Kína egyszer nem egyszerűen együttműködne bizonyos kérdésekben, hanem tartós stratégiai partnerséget alakítana ki, annak globális jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. A két ország együtt a világ népességének több mint harmadát képviseli, mindkettő atomhatalom, Kína a világ egyik legnagyobb gazdasága és ipari központja, India pedig az egyik leggyorsabban növekvő nagy gazdaság. Kína hatalmas gyártókapacitását, infrastruktúráját és tőkéjét India fiatalabb népességével, szolgáltatási és informatikai szektorával, illetve növekvő belső piacával összekapcsolva egy rendkívül erős ázsiai gazdasági pólus jöhetne létre.
Ennek geopolitikai következménye még nagyobb lenne. Egy szorosan együttműködő India–Kína tengely Oroszországgal és a BRICS más nagy államaival együtt jelentősen gyorsíthatná a multipoláris világrend kialakulását. A dollár dominanciája ettől nem szűnne meg egyik napról a másikra, de erősödhetne a jüan, a rúpia és más valuták használata a kétoldalú kereskedelemben. A Világbankban, az IMF-ben, a WTO-ban és más nemzetközi intézményekben pedig Peking és Újdelhi összehangolt fellépése jóval nagyobb súlyt adna a globális Dél országainak.
Csakhogy van egy alapvető akadály, miszerint India valószínűleg nem akar Kína vezette blokk részévé válni. Újdelhi hagyományosan stratégiai autonómiára törekszik. Együttműködik Kínával és Oroszországgal a BRICS-ben, miközben az Egyesült Államokkal, Japánnal és Ausztráliával a Quadban is kapcsolatot épít. Ezért reálisabb egy olyan jövő, amelyben India és Kína egyszerre lesz partner és versenytárs.
A jelenlegi folyamat tehát nem valamiféle indiai–kínai szövetség kialakulása, hanem inkább egy veszélyes rivalizálás fokozatos „menedzselése”. A BRICS ebben valóban fontos lehet: rendszeresen egy asztalhoz ülteti a két hatalmat, közös gazdasági érdekeket teremt, és olyan ügyeket ad nekik, amelyekben ugyanazon az oldalon állnak. Ha pedig sikerülne tartósan rendezniük a határkérdést, India és Kína együttműködése a következő évtizedek egyik legfontosabb tényezőjévé válhatna a világrend átalakulásában. A 2026 szeptemberében látható közeledés ennek még csak egy óvatos kezdete – de az irány az elmúlt évekhez képest egyértelműen változott.
