Néha akkor is elnézést kérünk, amikor még nem is tettünk semmi olyat, amiért elnézést kellene kérnünk. Máskor kíváncsiságunk miatt kérünk elnézést, mielőtt bármit kérdeznénk: pardon (vagy bocsánat) – mentegetőzik az intelligens emberfő, mert nem akar belerohanni a másik emberbe, miként bocsánatot kér, ha véletlenül rálép a lábára, vagy megböki könyökével. Elnézést kérni „úriemberi” dolog, a szó klasszikus értelmében, azon időkre gondolva, amikor még úriemberek álltak úriemberekkel szemben. Ma is vannak úriemberek – legalábbis a kormányfőnk ezt tételezi föl –, akik képesek kiállni saját igazságuk mellett, s ha igazságuk tévesnek bizonyul, azt belátják, vállalva a következményeket. Sokaknak juthat eszébe az „úriemberi” intés, amely szerint a koronavírus miatti rendkívüli felhatalmazási jogosultság visszaadása után elnézést kell kérnie mindenkinek a magyar emberektől (mert kormányunk, minden ellenkező vélekedéssel szemben, a választói statisztika demokratikus számításai szerint is, a magyar embereket reprezentálja), akik oktalanul (hovatovább aljas és romboló szándékokkal) támadták az országot, a kormányt. Pardonra, elnézéskérésre azonban hiába várnánk. S van egy olyan gyanúm, a kormányfő sem hitte igazán: bárki is elnézést kérne az országtól. Hiszen ez a pardon azt jelentené, hogy „tényleg hazudtunk”.
Kosztolányi Dezsőnek volt egy rovata 1919 őszétől az Új Nemzedék című jobboldali napilapban (a filológia nem egészen biztos a szerzőség kérdésében), és mivel e glosszák sokszor radikális politikai nézeteket tükröztek, Kosztolányit bírálták is miatta. Az utókor „fekete foltnak” tekintette az időszakot – a Magyar Narancs „szélsőjobboldalinak” titulálta Kosztolányit, a 168 óra „névtelen antiszemitának” bélyegezte a költő-publicistát, noha csak annyit tudunk, hogy a cikkeket vagy Kosztolányi írta, vagy nem. A költő-publicistát mindenesetre nem kell félteni, ha magyarságügyekről beszélünk (nem véletlenül szerkesztette a Trianon fájdalmát összegző Vérző Magyarország című antológiát) – 1920 után már nemcsak halálfélelmével kellett megküzdenie, de a Szabadkától való elszakítottságával és a nemzethalál-félelemmel is.
Én meg azt kérdezem, hogy ki képes ma pardont mondani? Találkozunk-e vajon olyan emberekkel, akik a szó magyar megfelelőjével, a bocsánattal fordulnak felénk? S akik elfeledkeznek a szóról, azoknak a lelkében nem hiszem, hogy József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat kezdetű verse zengene oly erősen, hogy ez a lelki és egzisztenciális hangzavar megakadályozna bárkit is eme bocsánatkérésben. S ahhoz, hogy valaki eljusson a József Attila-vers mélységéig, nemcsak magyarul, de „emberül” is meg kell tanulnia: a nyelv mögött a lelket is fölfedezni, hogy egyiket a másikkal tudja megerősíteni, hogy a „szerelemfájdalmat” a fájdalmas szeretettel is tudja azonosítani.
Etimológiai szótáraink ugyan nem közlik az elnézés eredetét, roppant gazdag s meglehetősen furfangos a mi magyar nyelvünk. A pardon vagy a sorry semmi ahhoz képest, ami az elnézés jelentése és homonimái mögött rejlik. El tudunk nézni hosszan valamilyen kellemes dolgot, de el is tudunk nézni a kellemetlen dolgok fölött. Órákat el lehet tölteni annak elnézésével, hogyan araszolnak a hangyák a fűszálak tövén – vagy miként apad a Hold, és a napfelkelte mennyi színt szabadít föl. El lehet nézni a másik ember feje fölött, és ez az elnézés egyúttal már lenézés is. Elnézhetek egy betűt vagy egy ékezetet, amitől néha bántóan megváltozik a szó jelentése. Elnéztem valamit azért, mert elnéztem a lényege fölött…
Pardon – mondta Kosztolányi, s ha nem is övé volt a rovat, „bocsánatkérése” költői bravúr: „elnézést, hogy én még élek, miközben ti meghaltok mind” – mondhatta volna. Majd meghalt, és mások életben maradtak. Pardon! – nem mondja ki ma Európa (bár a német Ursula asszony elnézést kért az olaszoktól, hogy járványügyben nem ismerték föl időben felelős kötelezettségüket, mintha ezzel az elnézéskéréssel el is volna intézve minden). Bocsánat, tévedtünk, a jogértelmezésünk valóban nem szolgálta az igazságot. Ilyen vallomást ma hiába várnánk a bírói testületektől, de ne bántsuk őket, mert biztosan nagyon függetlenek… Pardon – ez a gesztus a franciákat kötelezné inkább, viszont csak egy bizonyos angol (Lord Rothermere) kért elnézést a magyaroktól. A francia Camus akkor még nem tehette, ám 1956 után Európa és a világ akkor is hiányzó lelkiismeretét próbálta megszólítani.
Ne várjuk, hogy bárki is elnézést kérjen a magyaroktól. S a magyarok majd most is elnéznek a gyalázat fölött, mert a magyarok a gyalázat (és gyalázkodás) fölött állnak. Én legalábbis így gondolom, és nem fogok senkitől sem elnézést kérni amiatt, hogy magyar vagyok!
(A szerző irodalomtörténész)
