Tarantino filmjeinek hangulatát a korai szabadság adja

Quentin Tarantino nem az iskolapadban, hanem a mozik sötétjében és egy videotéka polcai között edződött. Sajátos látásmódját éppen az adja, hogy a Tarantino-filmek sosem a szabálykönyvekből, hanem a nyers rajongásból és a korai szabadságból születtek.

63 évvel ezelőtt, 1963. március 27-én született Quentin Tarantino, akinek az élete nem éppen egy klasszikus családi idillel indult a Tennessee állambeli Knoxville-ben. Az ereiben igazi kulturális koktél csörgedezik: apai ágon olasz gyökereket örökölt a színész-zenész Tony Tarantinótól, míg édesanyja, Connie McHugh révén félig ír, félig cseroki indián származású. Az apai minta azonban csak a génjeiben maradt meg, a valóságban egyáltalán nem volt jelen, Tony még Quentin születése után köddé vált.

Tarantino Los Angelesben nőtt fel, ahol a suli helyett inkább a mozik világa szippantotta be. Elment színészetet tanulni, ám nem sokáig maradt meg az iskolában, mert hamar rájött, hogy neki nem a klasszikus út való.

A Tarantino-filmek egyik legfontosabb védjegye, hogy a hangsúly nemcsak a sztorin van, hanem legalább ennyire azon is, hogyan beszélnek egymással a szereplők. Imádja a hosszú, frappáns dialógusokat, amelyek sokszor hétköznapi témákból indulnak, majd hirtelen teljesen más irányt vesznek.

Közben nem riad vissza a durvább eszközöktől sem: filmjeiben gyakori a nyers erőszak, a szókimondó, sokszor trágár beszéd, és az a fajta feszültség, amitől nézőként kicsit feszengünk, mégis ott maradunk.

Elég csak a Ponyvaregényre gondolni, ami nemcsak kultfilm lett, hanem konkrétan új szintre emelte a 90-es évek moziját. Vagy a Kill Bill, melynek bosszú története látványos és személyes egyszerre.

Egy biztos: hangvételéről és karaktervezetéséről azonnal fel lehet ismerni filmjeit, játszódjon bár a II. világháború idején – mint a Becstelen brigantyk –, meséljen el vadnyugati történetet, mint a Django elszabadul vagy az Aljas nyolcas, netán történjék a 60-70-es évek fordulóján az amerikai filmgyártás szívében – mint a Volt egyszer egy Hollywood.

A Tarantino-filmek másik jellegzetessége, hogy a rendező szeret „ismerős arcokkal” dolgozni. Előszeretettel tér vissza ugyanazokhoz a színészekhez, akik között nem egy gyerekkori bálványa is ott van. Így alakul ki az a furcsa, mégis működő „csapat”, amely újra és újra felbukkan a filmjeiben. Gyakran dolgozott együtt például Samuel L. Jacksonnal, Uma Thurmannel, Brad Pitt-tel vagy Leonardo DiCaprióval, de kedvenc karakterei közé sorolhatjuk Harvey Keitelt, Tim Roth-ot, Michael Madsent, Bruce Willist vagy Kurt Russellt is.

16 éves sem volt, mikor – koráról hazudva – egy felnőőt filmes moziban kezdett dolgozni jegyszedőként.

Nem csoda tehát, hogy a trashfilmek és a filmművészet finoman szólva sem magasröptű vagy klasszikus alkotásai komoly nyomot hagytak életművén.

22 évesen egy videotékában kezdett dolgozni. Ez a hely valójában olyan volt, mint egy mini mozis egyetem: egész nap filmek között volt, beszélgetett róluk, elemezte őket. Itt ismerte meg Roger Avaryt, aki később fontos alkotótársa lett.

A 80-as évek végén kezdett komolyabban írni. Két forgatókönyvét sikerült is eladnia, a Tiszta románc és a Született gyilkosok a moziba is kerültek, mindkettő kultstátuszba emelkedett, hatalmas sikert aratott. Az elsőből Tony Scott készített parádés szereposztású mozit, a Született gyilkosokból pedig Oliver Stone forgatott filmet nem kevesebb sikerrel és elismeréssel. Ez utóbbi esetében azonban Tarantino nagyon kiakadt az alaposan átírt végső változaton, sokáig megnézni sem volt hajlandó az alkotást. Ám ami sokkal fontosabb: az így keresett pénzből végre elkészíthette első nagy dobását, a Kutyaszorítóban című filmet.

Tarantino a megkopott fényű mozicsillagok újrafelfedezéséről is ismert. John Travolta például a Ponyvaregénnyel kapott ismét lendületet és állt új pályára karrierje, de David Carradine is nagy visszatérést köszönhet a Kill Billnek, ahogy Kurt Russell is új lehetőséget kapott a Halálbiztos idején.

Bár sokáig a filmek körül forgott minden, 2009-ben megismerte Daniella Picket, aki később a felesége lett. Kapcsolatuk lassan, de biztosan épült fel: 2017-ben eljegyezték egymást, majd 2018-ban össze is házasodtak. Két gyermekük született, és úgy tűnik, ez az élethelyzet egy kicsit lenyugtatta Tarantinót. Persze az alkotásról nem mondott le, de már nem ugyanazzal az őrült tempóval dolgozik, mint korábban.

Tarantinót nyolcszor jelölték Oscar-díjra, és ebből kétszer haza is vitte a szobrot. Mindkettőt forgatókönyvíróként kapta: a Ponyvaregény és a Django elszabadult szkriptjéért.

Noha az Oscar-díjat fontos értékmérőnek tartja, mégis idegesítik a díjakkal kapcsolatban rendre felbukkanó sznobok, akik szerinte olykor alulértékelik munkáját.

Tarantino szerint ugyanis a Volt egyszer egy Hollywoodért is szobrocskát kellett volna kapnia, melyekkel kapcsolatban terve amúgy az, hogy legalább négyet összeszed belőlük – ezzel tudniillik elérné célját, és lenyomná a díjgyűjtésben Woody Allent, aki forgatókönyvekért három szobrot gyűjtött be. Tarantino Woody Allen nyomában van.

Tarantinónak erre még minden esélye meg is van: története még nem ért véget. Bár többször is emlegette, hogy limitálni szeretné a filmjei számát és visszavonul az iparágtól, még mindig ott van benne az a kíváncsiság és kreatív energia, ami miatt ennyien figyelik írja a she.life.hu.