A vasárnapi földcsuszamlás után a győztesek eufóriája és a vesztesek kétségbeesése uralta a közéletet, mostanra viszont kirajzolódott valami fontosabb, jelesül van élet a politikai vereség után is.
Vasárnap este sokan úgy érezték Magyarországon, hogy nem egyszerűen egy választást veszített el az egyik oldal, hanem megszűnt az a politikai világ, amelyhez az elmúlt másfél évtizedben hozzászokott. A vereség nemcsak számszerű volt, hanem lelki is. Nem pusztán kormányváltás történt, hanem egy rend omlott össze a szemünk előtt. Az a rend, amelyet sokan erősnek, véglegesnek, sőt szinte megdönthetetlennek hittek. A tények ezt igazolják. A választók soha nem látott részvétellel döntöttek, a Tisza párt fölényesen nyert, Orbán Viktor pedig elismerte a vereséget.
Ezért a fájdalmat nem kinevetni kell, hanem megérteni. Aki a Fideszre szavazott, annak ez a hét nem elméleti közjogi fordulat volt, hanem személyes veszteségélmény. Sokak számára nemcsak egy párt bukott meg, hanem egy világkép rendült meg, a biztonság, a folytonosság, a megszokott magabiztosság. Ezt bagatellizálni olcsó fordulat volna. De ugyanilyen olcsó volna az ellenkezője is. Úgy tenni, mintha a választói döntés után eljött volna a magyar történelem sötét alkonya, és hétfő reggelre már csak romok maradtak volna az országból. Nem ez történt.
Eltelt egy hét, és nem dőlt össze a világ.
Nem álltak le az intézmények. Nem szakadt szét az ország. Nem omlott össze a közigazgatás. Nem tűnt el a magyar állam. Nem lett káosz abból, hogy a választók mást akartak, mint az elmúlt tizenhat évben. Ellenkezőleg! Az első hét legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a politika minden drámája ellenére is van tovább, van holnap. Van hétfő, van szerda, van péntek. Van költségvetési realitás, van állami folytonosság, van átadás-átvételi kényszer, van európai tárgyalás, van új parlamenti menetrend. Az ország nem megszűnt, hanem belépett egy új szakaszba.
A győzteseknek ezt azért kell megérteniük, mert a mámor nem program. A veszteseknek pedig azért, mert a gyász nem politika.
Az új hatalom első nyilvános mondatai sem arról szóltak, hogy mostantól minden könnyű lesz. Magyar Péter már a hét elején arról beszélt, hogy Magyarország nehéz pénzügyi helyzetben van és hogy az új kormány egyik első feladata az uniós pénzek hazahozatala lesz.
Ez nem diadalittas szólam, hanem kijózanító felismerés. A valóság ugyanis nem vasárnap este kezdődött, és nem is vasárnap este ért véget. Az ország problémái nem a választás miatt keletkeztek, de nem is a választással tűnnek el. A romló közbizalom, a gazdasági szorítás, az intézményi torzulások, a külső mozgástér beszűkülése és a társadalmi fáradtság nem kampányszlogenek voltak, hanem évek alatt felhalmozódott tények.
Ezért a mostani pillanatot nem helyes sem forradalomnak, sem apokalipszisnek nevezni. A leginkább ideillő szó, az a felelősség.
Felelősség a győztesek részéről azért, hogy a kétharmadot ne bosszúra, hanem rendteremtésre használják. Felelősség a vesztesek részéről azért, hogy ne essenek a hisztéria, az önsajnálat vagy a vak tagadás csapdájába. Felelősség a közélet részéről azért, hogy különbséget tegyen a rendszer bukása és az ország bukása között. A kettő nem ugyanaz. Egy politikai berendezkedés veresége nem a haza veresége. Egy párt visszaszorulása nem a nemzet eltűnése. Egy vezető távozása nem történelmi semmibe zuhanás.
A konzervatív embernek éppen ezt kell elsőként belátnia.
Mert a konzervativizmus nem azonos egyetlen párttal, egyetlen kormányfővel, egyetlen korszak stílusával, és végképp nem azonos a hatalom birtoklásával. A konzervatív ember nem attól konzervatív, hogy mindig a győztes oldalon áll, hanem attól, hogy akkor is ragaszkodik a rendhez, a mértékhez, a valósághoz és a felelősséghez, amikor vereséget szenvedett. A jobboldaliság nem sértett törzsi reflex, a kereszténység pedig nem politikai hisztéria. Éppen ellenkezőleg, a keresztény-konzervatív magatartás lényege az, hogy az ember a saját veszteségét sem abszolutizálja annyira, hogy abból világvégét csináljon.
A választók döntöttek. Ezt a döntést lehet vitatni, lehet elemezni, lehet belőle következtetéseket levonni. De sem meg nem történté tenni, sem erkölcsileg semmisnek nyilvánítani nem lehet. A politikában van győzelem és van vereség. Aki csak az előbbit tudja méltósággal viselni, az valójában az utóbbit sem értette soha.
Talán itt kell kimondani valamit, nagyon halkan, de nagyon világosan. A nemzet fogalma nem kisajátítható. A haza nem egyetlen párt politikai hitbizománya és a magyarság tudata nem szűkülhet le azok közösségére, akik éppen ugyanoda szavaznak. A nemzet nem csak a győzteseké, és nem csak a veszteseké. Nem csak a kormányon lévőké, és nem csak az ellenzéké. A nemzet azoknak a közös valósága, akik ezen a nyelven beszélnek, ebben a történetben élnek, és ennek az országnak a jövőjéért viselnek felelősséget, akkor is, ha egymásról egészen mást gondolnak. A jobboldal akkor marad méltó önmagához, ha ezt a különbséget érti és megérti: a nemzeti gondolat nem hatalmi pecsét, hanem erkölcsi kötelesség. Nem feljogosít a kizárásra, hanem fegyelmez a mértékre.
Az első hét eseményei ebben a tekintetben kijózanítóak voltak. A győztes oldal jelezte, hogy készül a kormányzásra. A vesztes oldal jelezte, hogy nem tűnik el, hanem ujjászervezi saját identitását. Orbán Viktor maga beszélt arról, hogy egy politikai korszak véget ért és hogy a leköszönő kormánypártok eddig ismert formája nem mehet tovább változatlanul. Ez fájdalmas mondat, de fontosabb, mint bármelyik indulatos közösségi médiás sirám. Benne van a valóság elismerése. És a valóság elismerése mindig az első lépés a politikai józansághoz.
A nemzetközi sajtó közben a maga nyelvén értelmezte ugyanezt a fordulatot. Sok helyen Orbán bukását nemcsak magyar, hanem európai fejleményként írták le. Ebben volt túlzás is, volt káröröm is, volt ideológiai olvasat is. De egy dolgot nem lehet elvitatni. A világ látta, hogy Magyarországon a választók békésen, nagy részvétellel, világos eredménnyel döntöttek, és ebből nem káosz, hanem átmenet következett. Ebben van valami elemi és fontos. Mert a magyar politika az elmúlt években sokszor beszélt önmagáról úgy, mintha minden választás sorsfordító végítélet volna. Most tényleg sorsfordító választás történt, és mégis egyértelmű mindenki számára, hogy a hét végére az ország tovább működött.
Ebből a Magyar Hírlapnak is le kell vonnia a maga következtetését.
Nem az a feladatunk, hogy a tegnapi világ romjain ülve tovább szítsuk a sértettséget. És nem is az, hogy a győztesek nyelvét utánozva hirtelen új meggyőződéseket színleljünk. A feladatunk az, hogy megőrizzük azt, ami a jobboldalból és a keresztény gondolkodásból valóban érték: a rend szeretetét, a közösség komolyan vételét, a nemzeti szempont fontosságát, a kulturális folytonosság tiszteletét, a politikai felelősség elsőbbségét a törzsi ösztönnel szemben.
A régi rend megbukott. Erről nem érdemes ködösíteni.
A vereség fájdalma valós. Erről nem érdemes hazudni.
Az ország problémái valósak. Erről nem érdemes propagandát gyártani.
De a politika nem apokalipszis, hanem felelősség.
És ebből következik az utolsó, talán legfontosabb mondat.
A vesztes konzervatív érzelmű ember dolga ilyenkor nem a hisztéria, hanem a józanság. Nem a jajkiáltás, hanem a mérleg. Nem a világvége-hangulat, hanem a higgadt újrakezdés. Nem a múlt letagadása, hanem annak belátása, hogy ami összeomlott, azt nem lehet ugyanúgy visszaépíteni. De, ami érték benne, azt a győztes kötelessége átmenteni.
Ez az egy hét talán ezt tanította meg mindenkinek. A győztesnek azt, hogy az országot nem lehet diadalittasan kormányozni. A vesztesnek azt, hogy vereség után is van haza, van közélet, van jövő. És akik ebből a törésből próbálnak új hangot találni, azt, hogy most nem a pánik, hanem az önvizsgálat ideje érkezett el.
Mert lehet, hogy egy korszak véget ért.
De Magyarország nem ért véget, csak új időszámítás kezdődik.
