Az Európai Gazdasági Közösség első másfél évtizedét, egészen az 1973-as kőolajár-robbanásig, kiemelkedő, az Egyesült Államokét messze meghaladó gazdasági növekedés (évi 5%) jellemezte, ekkor fejeződött be a háború utáni teljes helyreállítás, és jöttek létre az európai szociális piacgazdaság alapjai.
A valóban kiváló gazdasági eredmények láttán az EGK vezetése, a Bizottság már 1962-ben javasolta, hogy, az alapító okirat bevezetőjében megfogalmazott cél szerint – „megteremtik az Európa népei közötti mind szorosabb egység alapjait” – vizsgálják meg a közös pénz bevezetésének lehetőségét. Konkrét lépések azonban csak az 1969-es Hágai csúcsértekezleten születtek, amikor a hat ország vezetői elhatározták egy gazdasági és monetáris unió létrehozását, és ennek megalapozása érdekében magas szintű szakértői csoportot alakítottak Pierre Werner luxembourgi miniszterelnök vezetésével. A szakértői csoport anyaga, a Werner-jelentés, 1970-ben készült el. A dokumentum a közös pénz létrehozására egy háromfázisú tervet vázolt fel.[1] Az első fázisban a valutaárfolyamok fluktuációjának csökkentése volt a cél, amelynek eszköze a gazdaságpolitikák tagállamok közötti összehangolása. A második fázisban a pénzpiacok és bankrendszer integrációját kívánták megvalósítani, megszüntetve a valuták egymás közötti fluktuációját. Ennek eszköze a rövid távú gazdaságpolitikák, költségvetési intézkedések szoros koordinációja lett volna. Végül a harmadik fázisban véglegesen rögzíteni tervezték a valutaárfolyamokat, és létre akarták hozni a központi bankok közösségi szintű rendszerét.
A Werner-jelentés kiemelt fontosságot tulajdonított az unió belső egyensúlya biztosításának: „A globális gazdasági egyensúly megvalósulását a szerkezeti különbségek veszélyeztethetik… Egy gazdasági és monetáris unióban a strukturális és regionális politikák nem kizárólag a nemzeti költségvetés kérdései” – írta a jelentés, és a területi egyenlőtlenségek kiegyenlítése érdekében szükségesnek tartotta jelentős pénzügyi transzferek alkalmazását ugyanúgy, ahogy az egy nemzetállamban történik. A jelentés szerint „a közösségi intézkedéseknek elsősorban a regionális politikára és a foglalkoztatáspolitikára kell koncentrálniuk. Megvalósításukat a közösségi szintű pénzügyi beavatkozás növelése segítené. Ezenkívül erőteljes közösségi politikákra lesz szükség az ipar, a közlekedés, az energia, a lakhatás és a környezetvédelem terén”. Vagyis a Werner-terv messzemenően figyelembe vette a gazdasági közösség akkor még csak hat országa közötti különbségeket, és fő célkitűzése e különbségek csökkentése volt, amit a további integráció elengedhetetlen feltételének tartott. A Werner-jelentés azonban a kőolajár-robbanás okozta pénzügyi válság miatt hamarosan lekerült a napirendről.
Öt évvel később Robert Marjolin francia közgazdász, a Római Szerződés egyik kidolgozója és az Európai Bizottság valamikori elnökhelyettese kapott újabb megbízást a gazdasági és monetáris unió létrehozása feltételeinek kidolgozására.
A Marjolin-jelentés[2] kiemelkedő a tanulmányok közül, mert – ha röviden is, de – a gazdasági és monetáris unió megvalósításának szinte minden aspektusával foglalkozik. Bevezetőként rámutat az addigi kudarc okaira: „A helyzet következményeit súlyosbította, hogy 1969-ben úgy határoztak az Európai Monetáris Uniónak az elkövetkezendő tíz évben való létrehozásáról, hogy semmilyen konkrét elképzelésük nem volt arról, hogy mire vállalkoztak (…) Nem fogták fel kellőképpen azt az alapvető különbséget, ami a Római Szerződésben meghatározott vámunió és egy gazdasági és monetáris unió között van.” Majd megmagyarázza, hogy szemben a vámunióval, amikor az egyes kormányok csak azt a jogukat adják fel, hogy önállóan vessenek ki vámokat és mennyiségi korlátozásokat, egy gazdasági és monetáris unióban a nemzeti kormányok a gazdaságirányítás mindazon eszközeinek használatát a közösségre bízzák, amellyel addig kormányoztak. Emiatt a nemzetállami kormányok helyett a közösség feladata lesz az olyan problémák megoldása, mint például a külső feltételek változására adandó válasz, a fizetési mérlegek kiegyenlítése, a munkanélküliség kezelése, a nyugdíjellátás, a minimálbérek biztosítása és hasonlók.
A jelentés újból és újból visszatérő gondolata a regionális különbségek mérséklésének szükségessége. Ennek keretében javasolja egy közös munkanélküli-alap felállítását, amely egyben a lakosság uniós elkötelezettségét is növelné. A jelentés szerint ez az elkötelezettség a gazdasági és monetáris unió létrehozásának alapfeltétele: „a népesség nagy részének úgy kell éreznie, hogy az unióhoz tartozik” – írják.
Még a Marjolin-jelentés készítésének idején, 1974 végén a Bizottság felkérte egy független közgazdászokból álló csoportot Sir Donald MacDougall skót közgazdászprofesszor vezetésével, amelynek célja a gazdasági politikai integrációhoz szükséges költségvetési politikák elemzése volt. A MacDougall vezetésével létrehozott munkacsoport öt szövetségi állam (NSZK, Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Svájc) és három egységes állam (Franciaország, Olaszország és Nagy-Britannia) költségvetési politikájának részletes elemzésével azt vizsgálta, hogy az egyes országrészek közötti különbségek mérséklése mekkora jövedelemátcsoportosítást igényel.[3]
Az igen alapos vizsgálat, a például szolgáló föderális és egységes államokban, a gazdagabb és szegényebb régiók közötti jövedelemátcsoportosítás mértékére az „átcsoportosítás erejének” meghatározására koncentrált, többek között megállapította, hogy az egységes központi szolgáltatások (egészségügyi ellátás, nyugdíj, munkanélküli segély és hasonló központi feladatok) az egyes régiók közötti különbségeket legalább 40 százalékkal csökkentik. Ennek megvalósításához azonban a GDP legalább 25 százalékának átcsoportosítására van szükség az egyes régiók jövedelmi különbségeinek kiegyenlítésére.
A MacDougall jelentés a fent említett országok költségvetési átcsoportosításainak vizsgálatából az a következtetést vonta le az Európai Gazdasági Közösség számára, hogy az integrációt és a közös pénzt is csak fokozatosan valósíthatja meg, ahogy a jövedelemátcsoportosításra szánt összeg növelhető.
A mai viták szempontjából érdekes a jelentés azon megállapítása is, hogy a régiók közötti jövedelemkülönbségek mérséklése azért is fontos, mert azok erőteljes migrációt eredményeznének a kevésbé fejlett régiókból a fejlettebbek felé, ami „a termelési tényezők kevésbé kívánatos elosztásához vezet, és lelassítja a közösség egésze jólétének javulását”.
A jelentés számszerűen azt a megállapítást tette, hogy az integráció kezdeti szintjén a GDP két–két és fél százalékát, a gazdasági és monetáris unió megvalósítása esetén a GDP hét és fél–tíz százalékát, a teljes integráció esetén pedig húsz–huszonöt százalékát kell központosítani ahhoz, hogy az integráció működőképes legyen. Ugyanakkor arra is figyelmeztettek, hogy az akkori, a GDP egy százalékát kitevő uniós költségvetés mellett nem lehet pénzügyi uniót bevezetni, mert az egységes pénz által keltett egyensúlytalanságok nem lesznek kiegyenlíthetők. Szó szerint idézve: „a Közösség költségvetése viszonylag nagyon kicsi, nincs ilyen mechanizmus, amely jelentős mértékben működne a tagállamok között, és ez az egyik fontos oka annak, hogy a jelenlegi körülmények között a monetáris unió megvalósíthatatlan.”
Világos beszéd, és csak elismerés illeti a csoport közgazdászait munkáikért, a feltételek megléte nélküli központosítást szorgalmazók, azonban felülírták a józan közgazdasági mérlegelést, erről szól a következő rész.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
[1] Report to the Council and the Commission on the realisation by stages of Economic and Monetary Union in the Community „Werner Report” Supplement to the Bulletin 11 – 1970 of the European Communities.
[2] Report of the Study Group «Economic And Monetary Union 1980»
[3] The MacDougall Report — Volume I (Brussels, April 1977)
