A James Webb űrtávcső először észlelte a H₃⁺-ion úgynevezett tiltott forgási színképét. A kutatók egy születő csillag környezetében 26 olyan infravörös színképvonalat azonosítottak, amelyek létezését már 1986-ban megjósolták.
Fu-Shih Pan és Takeshi Oka, a Chicagói Egyetem két kutatója 1986-ban kiszámította, milyen hullámhosszakon adhat le fényt a H₃⁺, amikor megváltozik a forgási állapota. Arra számítottak, hogy a minta egyszer laboratóriumban vagy az égbolton is megfigyelhető lesz. Az ion más átmeneteit időközben sikerült kimutatni. A tisztán forgási színkép észlelésére négy évtizedet kellett várni.
Mitől „tiltott” a fény?
A H₃⁺ három hidrogénmagból és két elektronból áll. A részecske nyugalmi alakja szimmetrikus, ezért a tisztán forgási átmenetek a szokásos közelítésben nem járnak fénykibocsátással. Forgás közben azonban a molekula alakja kissé eltorzulhat. Ez az apró változás lehetővé teszi, hogy az ion rendkívül gyenge infravörös fényt bocsásson ki. A „tiltott” szó itt a szokásos kiválasztási szabályokra utal.
A részecskét egyébként régóta használják a csillagközi gáz vizsgálatára. Takeshi Oka és Thomas Geballe 1996-ban már kimutatta a jelenlétét a csillagközi térben a gázon áthaladó fény elnyelési vonalaiból. A Webb megfigyelése most magának az ionnak a forgási átmeneteiből származó sugárzást tette mérhetővé.
A forró gázban rajzolódott ki a minta
David A. Neufeld és munkatársai a Cepheus A csillagkeletkezési térség nyugati részén fekvő HH 168-at vizsgálták. Az ilyen objektumok ott fénylenek fel, ahol egy fiatal csillagból kiáramló anyag a környező gázzal ütközik. A James Webb közép-infravörös műszere, a MIRI hullámhosszak szerint bontotta fel az érkező fényt. A kutatók így két kis terület színképében kereshették az ion jellegzetes vonalait.
A csapat összesen 26 olyan vonalat talált, amely legalább az egyik vizsgált területen egyértelműen kiemelkedett a mérési zajból. A legerősebb 16,325 mikrométernél jelentkezett. Még ez a vonal is csak körülbelül háromszázad–négyszázad akkora sugárzási fluxust adott, mint a térség egyik közönséges molekuláris hidrogénvonala. A sok, különböző hullámhosszon azonosított jel együtt tette felismerhetővé a mintát. A tanulmány novemberben került fel az arXiv-ra, és a szerzők közlése szerint az Astrophysical Journal Letters elfogadta közlésre.
A vonalakból az is látszott, hogy az ionok sugárzása ugyanonnan érkezik, ahonnan a lökéshullám felhevítette molekuláris hidrogéné, és a két anyag mozgása is hasonló. A kutatók kétféle lökéshullámmodellel vetették össze az adatokat. Az egyik az ion, a másik a molekuláris hidrogén sugárzását írta le jobban. A pontos értelmezéshez többet kell tudni arról, hogyan adják át az energiát a részecskék az ütközéseik során.
A kutatók végül egy másik fiatal csillag környezetéről, a HH 211-ről készült korábbi Webb-méréseket is elővették. A legerősebb vonalat azokban az adatokban is megtalálták. Ami 1986-ban egy számítás eredménye volt, most már két csillagkeletkezési térségben segít megmutatni, hol és hogyan hevül fel a gáz egy születő csillag körül.







