HIRDETÉS

Harminc évig élt egy alaszkai faházban - így bírta ki

Áram, vezetékes víz és telefon nélkül rendezte be az életét, amelyre később az egész világ felfigyelt

Montázs
  • 2026.11.21. - 15:48
Cikk borítókép
Dick Proenneke az általa épített ház ajtajábanAlaskaNPS Wikimedia Commons

1968 hálaadásának estéjén Dick Proenneke forró csokoládét ivott és megette az utolsó szem pillecukrát. Odakint az alaszkai szél a tó jegét gyalulta, a saját kezűleg épített faházban egész nap égett a tűz. „Jó társaság egy viharos napon” – jegyezte fel róla. Ezen az ünnepen egyedül ült az asztalhoz, mégis gondosan megadta a módját a vacsorának.

A nevét ma leginkább azzal együtt emlegetik, hogy három évtizeden át élt az alaszkai vadonban, áram, vezetékes víz és telefon nélkül. A története attól igazán különleges, ahogyan ezt az életét berendezte magának.

A naplóiból egy aprólékosan dolgozó, kíváncsi, társaságot is kedvelő ember sejlik fel, akinek egy vizes zokni lecserélése is emlékezetes örömöt jelenthetett.

Proenneke 1916-ban született az iowai Primrose-ban, tehát már kamasz volt, amikor kitört a nagy gazdasági világválság. Farmokon dolgozott, gépeket javított. Kézügyessége korán megmutatkozott.

HIRDETÉS

Egy barátjával 1939-ben motoros útra indult az amerikai Nyugaton.

Útközben búzát arattak, almát szedtek. Húsz dollárral vágott neki, de tízzel tért haza. Pearl Harbor megtámadásának másnapján belépett a haditengerészethez, később dízelmotorszerelőként dolgozott Alaszkában.

A Twin Lakes vidékére először 1962-ben, barátai meghívására jutott el. Mire saját otthont kezdett tervezni, már ismerte a környéket. Egy szemsérülés, amely a látását is veszélyeztette, tovább erősítette benne a vágyat, hogy a természet közelében éljen.

Ötvenegy évesen, 1967-ben kiválasztotta a helyet és kivágta az építkezéshez szükséges lucfenyőket. A rönköket száradni hagyta, a ház építéséhez a következő évben fogott hozzá.

HIRDETÉS

A nagyjából tizennyolc négyzetméteres otthon részletei ma is árulkodnak a gazdájáról.

A rönköket gondosan összeillesztette, a tetőt növényzettel borította, az ajtóhoz fából készített zsanérokat és zárat. Számos szerszámának csak a fém részét vitte magával; a nyelet helyi fából faragta hozzá. Ha valami eltört, igyekezett megjavítani. Egy távoli tó partján a könnyű csere lehetőség a mindennapok biztonságához tartozott.

A ház mellé külön élelmiszerraktárt épített, mintegy 2,7 méter magas oszlopokra, hogy csökkentse a medvék garázdálkodásának esélyét. Az oszlopokra tekert fémlemez a kisebb rágcsálókat tartotta távol. A tűzifakészletet sem hagyta túlságosan leapadni. A vízért a tóhoz járt, de első hálaadásán már jégen át kellett hozzáférnie. Itt a fűtés, a főzés és a vízhordás naponta elvégzendő munka volt.

HIRDETÉS

Az ünnepi vacsora mégsem nélkülözésről mesél. Az 1968. november 28-i naplóban burgonyapüré, mártás, káposztából, répából és hagymából készült saláta, kovászos sütemény és áfonyás desszert is szerepel.

Elővette a szeptember óta félretett kekszet és végül olyan jóllakott lett, hogy már kényelmetlenül érezte magát. A távoli faházban ugyanúgy el lehetett túlozni az ünnepi evést, mint bárhol másutt.

A kamra feltöltésében barátok is segítettek. Leon „Babe” Alsworth pilóta és családja élelmiszert, felszerelést, postát vitt neki. Proenneke halászott, de zabkását, palacsintát, babot, tojást és szalonnát is evett. Levelezett, látogatókat fogadott, időnként pedig elutazott a családjához. A harminc év egyedüllét ezekkel a kapcsolatokkal együtt igaz, a saját háztartását vezette a vadonban, miközben megmaradtak az emberi kötelékei.

HIRDETÉS

Az állatokhoz fűződő viszonya is változott. Kezdetben vadászott, később egyre inkább megfigyelni szerette a környék élőlényeit. Egy 1968-ban elejtett vadjuhnak szinte minden használható részét felhasználta. A húsát megette, a faggyút kiolvasztotta, a bőr egy részéből kenuülésre való borítás készült. Kifejezetten felháborította, amikor vadászok ehető húst hagytak veszendőbe menni. Ugyanaz a takarékosság vezette, amellyel a szerszámaihoz is nyúlt.

Közben szinte mindent megörökített.

Feljegyezte az időjárás változásait, az állatok viselkedését, a látogatásokat és lefilmezte az építkezést is. Fényképezőgépe és filmfelvevője különös hidat jelentett a távoli tópart és a külvilág között. 1974-ben a nemzetipark-szolgálat már megbízást adott neki a környék fényképezésére és filmezésére, olyan munkáért kapott pénzt, amelyet addig is örömmel végzett.

HIRDETÉS

Naplóinak nyomán Sam Keith 1973-ban megjelentette a One Man’s Wilderness című könyvet, később filmek örökítették meg a történetét. A csendet választó férfihoz egyre többen szerettek volna eljutni. A könyv megfogalmazásaival azonban nem volt maradéktalanul elégedett, úgy érezte, Keith olyan szavakat adott a szájába, amit ő nem mondott ki. A későbbi naplókiadásoknál ezért az eredeti szövegéhez ragaszkodott. Az amerikai nemzetipark-szolgálat gyűjteményébe végül 255 naplója került, összesen mintegy negyven kilogrammnyi feljegyzés. Ennyi súlya van annak az életnek, amelyben látszólag alig történt valami.

Az idősödő Proenneke az 1990-es évek végén Kaliforniába, öccséhez költözött.

Faházához 2000-ben, nyolcvannégy évesen még visszatért; 2003-ban halt meg. Otthona ma a Lake Clark Nemzeti Park egyik megőrzött emlékhelye.

HIRDETÉS

A vadont pedig azokkal is meg akarta osztani, akik sosem juthatnak el oda. Egy 1978-as bejegyzésében a természetfilmek mellett érvelt, így sokan láthatnák az állatokat anélkül, hogy megzavarnák őket. „Élvezzék a vadont, miközben a saját nappalijukban megisznak egy pohár sört” – írta. A férfi, aki évtizedekre faházba költözött, pontosan értette, miért szeretünk egy otthon töltött délutánon vele tartani.

Proenneke választása ma talán azért foglalkoztat ennyi embert, mert a kényelem mellé sokszor kevés nyugalom jár. A telefon mindig elérhetővé tesz, a reklám újabb vágyat ébreszt, a munka pedig könnyen az estéinkbe is benyúlik.

Aki az elvonulásról álmodik, gyakran a saját ideje fölött szeretne ismét rendelkezni. Eldönteni azt, hogy mire figyel, mennyit dolgozik és mi az, amire valóban szüksége van. A tóparti faházban a munka eredménye kézzelfogható volt. Az összegyűjtött fa meleget adott, a megjavított szerszám újra szolgált, este pedig jutott figyelem a vízre és a madarakra.

Ennek a szabadságnak Proenneke kemény fizikai munkával fizette meg az árát. Naplói mégis azt mutatják, hogy örömét lelte benne. A mai olvasót alighanem ez a lehetőség vonzza leginkább, olyan életet berendezni, amelynek a ritmusát és a mércéjét maga választhatja meg.

 

Források: U.S. National Park Service, Lake Clark National Park & Preserve – Richard Proenneke életrajza, faházának dokumentációja, naplórészletei és múzeumi ismertetői. More Readings From One Man’s Wilderness: The Journals of Richard L. Proenneke, 1974–1980, szerkesztette John Branson.

Reklám
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS