Ötszáz évvel ezelőtt, 1526. augusztus 29-én vívták a mohácsi csatát, amely a magyar történelem egyik legsúlyosabb katonai vereségévé és egy korszak végének jelképévé vált. Az ütközetben a becslések szerint mintegy 14 ezer magyar katona vesztette életét, köztük az ország politikai és egyházi elitjének számos tagja.
A tragédiához vezető folyamat évekkel korábban kezdődött. 1520-ban I. Szulejmán került az Oszmán Birodalom élére, és ismét az európai terjeszkedés felé fordult. A magyar déli végvárrendszer kulcsa, Nándorfehérvár 1521-ben elesett, majd sorra kerültek oszmán kézre az első védelmi vonal fontos erősségei.
1526 tavaszán Szulejmán újabb hadjáratot indított Magyarország ellen. A trónon a húszas évei elején járó II. Lajos ült, akinek mozgásterét belpolitikai ellentétek, pénzhiány és a külföldi segítség elmaradása is szűkítette. A király rendelkezett a hadba vonulásról, ám az államkincstár üres volt, a főurakat pedig saját politikai konfliktusaik is megosztották.
Szulejmán serege április végén indult útnak. A rákosi országgyűlés csak késve határozott az ország védelméről, megfelelő pénzügyi háttér nélkül. Az oszmán had eközben egyre mélyebbre nyomult: elfoglalta Péterváradot, Újlakot és Eszéket, augusztus 22-re pedig átkelt a Dráván.
A magyar haderő lassan gyülekezett. Tolnára július 2-ára rendelték a csapatokat, II. Lajos azonban csak július 20-án hagyta el Budát, mintegy négyezer emberrel. A főúri és vármegyei bandériumokhoz pápai támogatásból és más forrásokból fizetett zsoldosok, valamint Tomori Pál kalocsai érsek déli végeken harcedzett katonái csatlakoztak.
Huszonötezren néztek szembe Szulejmán hadával
A Mohács térségében felsorakozó magyar sereg létszámát nagyjából 25 ezer főre becsülik. Körülbelül fele gyalogos, fele lovas lehetett, utóbbiak között 3–4 ezer nehézlovassal.
A hadvezetés számára különösen súlyos gondot jelentett, hogy több jelentős erő nem érkezett meg időben. Szapolyai János erdélyi vajda serege még úton volt, ahogyan a cseh zsoldosok és Frangepán Kristóf horvát–szlavón bán csapatai is. A haditerv kidolgozása végül a török elleni küzdelemben jelentős tapasztalatokat szerzett Tomori Pálra hárult.
A magyarokkal szemben hozzávetőleg 60–70 ezer fős oszmán haderő állhatott. Szulejmán serege nemcsak létszámfölényben volt: szervezettebb hadigépezet, erős tüzérség és a korszak egyik legütőképesebb gyalogsága, a janicsárság is mögötte állt.
A magyar hadvezetés ennek ellenére a csata vállalása mellett döntött. Ebben szerepet játszhatott az a remény, hogy az oszmán hadtesteket még azelőtt sikerül külön-külön megtámadni, hogy Szulejmán teljes hadereje felsorakozhatna.
Kezdetben még sikeres volt a magyar roham
A történészek máig vitatják a mohácsi csatatér egyes részeinek pontos elhelyezkedését. A magyar had augusztus 29-én már hajnalban két vonalban állt fel, széles arcvonalat kialakítva, hogy csökkentse az átkarolás veszélyét.
A küzdelem azonban csak délután kezdődött. Az órákon át várakozó magyar csapatokat az érkező oszmán erőknek volt idejük megfigyelni.
Amikor a ruméliai hadtest nehéz terepen megközelítette a csatateret, Tomori támadást rendelt el. Terve logikus, de rendkívül kockázatos volt; megpróbálta megverni az oszmán elővédet, mielőtt a főerők bekapcsolódhatnak.
A magyar roham eleinte komoly sikert ért el. A lovasság áttörte az első oszmán vonalakat, és egyes egységek mélyen előrenyomultak. A gyors győzelem reménye azonban pillanatok alatt szertefoszlott. Szulejmán további csapatai megérkeztek és rendezték soraikat, a magyar nehézlovasság újabb támadása pedig megtört. A gyalogságot fokozatosan felőrölték, a rendezett ütközetből rövid idő alatt menekülés és öldöklés lett.
A király sem tért vissza Mohácsról
Az alig másfél-két órás csata katasztrofális magyar vereséggel végződött. A hagyományos becslések szerint mintegy négyezer lovas és tízezer gyalogos esett el. Hét főpap – köztük Tomori Pál és Szalkai László esztergomi érsek –, valamint számos főúr maradt a csatatéren.
Meghalt a mindössze húszesztendős II. Lajos is. Menekülés közben a Csele-patak közelében vesztette életét. Haláláról később összeesküvés-elméletek születtek, amelyek Szapolyai Jánost vagy a Habsburgokat tették felelőssé, ám ezekre nincs meggyőző történeti bizonyíték.
Szulejmán szeptemberben bevonult a védtelenül maradt Budára, amelyet csapatai kifosztottak, majd ősszel kivonult Magyarországról. Mohács azonban nem azért vált végzetessé, mert az ország egyetlen délután alatt megszűnt volna létezni. A vereség olyan politikai válságot indított el, amelyet a Magyar Királyság már nem tudott önállóan rendezni.
II. Lajos halála után kettős királyválasztás következett. Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd hívei egymással is szembefordultak. A belső küzdelem és az oszmán–Habsburg nagyhatalmi vetélkedés végül az ország tartós megosztásához vezetett. Buda 1541-es elfoglalása után Magyarország három részre szakadt, az oszmán uralom pedig az ország jelentős területein másfél évszázadon át fennmaradt.
