Lehet, hogy a másiknak van igaza? Ez az egy mondat rengethetné meg az egész magyar politikát

Bevezető

Ez az írás hosszabb lesz a megszokottnál. Nem azért, mert a kérdés bonyolultságával szeretnénk mentegetni a válasz hiányát, hanem mert harminchat év politikai beidegződéseit nem lehet három hangzatos mondattal megfejteni. Vissza kell mennünk a rendszerváltás reményeihez, Bős–Nagymaroshoz, a négyéves ciklusok csapdájához, a média torzításaihoz, az egyházak hallgatásához és a politikusi felelősség sajátos magyar értelmezéséhez.

Aki végigolvassa ezt a cikket, talán nem kap minden kérdésére kényelmes választ. Kaphat azonban valami értékesebbet: néhány kellemetlen szempontot önmagunk megvizsgálásához. Mert közéletünk egyik legnagyobb baja nem az, hogy sokan tévednek, hanem hogy egyre kevesebben tartják elképzelhetőnek, hogy időnként a saját oldaluk téved, az ellenfelüknek pedig igaza lehet.

A magyar közélet legritkábban elhangzó mondata nem az, hogy „tévedtem”. Még ennél is ritkábban hallható, így hangzik: „az ellenfelem mondta, de ebben igaza van”.

Pedig valahol ennél a mondatnál kezdődne a köztársaság.

Nem a választási törvénynél vagy az Országház kapujánál, hanem abban a pillanatban, amikor különválasztjuk az állítást attól, aki kimondta. Amikor ugyanazzal a mércével vizsgáljuk a saját közösségünk döntését, mint az ellenfeléét. Nem azt kérdezzük először, ki nyer vele, hanem azt: igaz-e, szükséges-e, arányos-e, és jobb lesz-e tőle az ország.

Egyszerűnek hangzik.

Valójában ez a demokrácia egyik legnehezebb erkölcsi gyakorlata.

Nem magyar betegség, de nálunk jó táptalajt kapott

Könnyű volna azt mondani, hogy a magyar ember javíthatatlanul törzsi lény, aki kurucra és labancra, népire és urbánusra, MDF-esre és SZDSZ-esre, fideszesre és szocialistára osztja a világot. Ez azonban önfelmentő nemzetkarakterológia lenne.

Az emberi elme mindenütt rövidítéseket használ. A világ túl bonyolult ahhoz, hogy minden költségvetési, energetikai vagy egészségügyi kérdést személyesen ellenőrizzünk. Ezért bízunk emberekben, intézményekben és szakértőkben. A baj ott kezdődik, amikor a bizalom feltétlenné válik.

A párthovatartozás ilyenkor már nem politikai választás, hanem személyazonosság. Ha a mi táborunk téved, azt nem egy döntés hibájaként éljük meg, hanem saját világunk elleni támadásként. Könnyebb átértelmezni a tényeket, mint felülvizsgálni a hűségünket.

A társadalomtudomány ezt érzelmi polarizációnak nevezi. Már nemcsak mást gondolunk, hanem erkölcsileg rosszabbnak vagy veszélyesebbnek látjuk a másik tábor tagjait. A magyar politikai kommunikáció 1990 és 2015 közötti kutatása is két, egyre élesebben szemben álló világ kialakulását írta le. A polarizáció pedig gyengíti az elszámoltathatóságot: a választó inkább megbocsát a saját oldalának, mintsem győzelemhez segítse az ellenfelet.

A politikus számára ennél kényelmesebb helyzet alig létezik. Nem kell jónak lennie, elég azt bizonyítania, hogy a másik rosszabb.

Harminchat év táborépítése

Az 1990-es rendszerváltás egyszerre hozott szabadságot és bizonytalanságot. A régi rend eltűnt, az új szabályok még nem szilárdultak meg. A viták hamar identitásharcokká váltak, MDF vagy SZDSZ, nemzeti vagy liberális, múltfeltárás vagy megbékélés, kelet vagy nyugat.

Valódi értékkülönbségek álltak mögöttük. A tragédia nem az volt, hogy vitáztunk, hanem hogy idővel a vitapartner létezését is gyanúsnak tekintettük.

Az 1990-es évek végére az MSZP és a Fidesz körül két nagy tábor szerveződött. A 2002-es választás után elhangzó „a haza nem lehet ellenzékben” mondat milliókban erősítette meg, hogy a politikai vereség nem egyszerű kormányváltás, hanem a nemzet elvesztése. A 2006-os őszödi beszéd, az utcai erőszak és a rendőri jogsértések után az egyik oldal főként a hazugságot, a másik főként a zavargást akarta látni.

2010 után a kétharmados hatalom intézményesítette is a kettéosztottságot. A kormány híveinek nem döntéseket kellett támogatniuk, hanem egy egész rendszert; ellenfelei pedig gyakran nem intézkedéseket bíráltak, hanem mindent, ami a rendszerből érkezett.

Ez a reflex nem tűnik el automatikusan egy kormányváltással. A Tisza is beleeshet a győztes tábor önigazolásának csapdájába, ha hívei minden gyors lépést a rendszerváltás szükségességével mentenek fel. A pártlogó változhat, a vakhit szerkezete maradhat.

Bős–Nagymaros: a józan ész próbája

A Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer talán a legtökéletesebb magyar példája annak, hogyan válik egy összetett szakpolitikai kérdés politikai hitvallássá.

Az 1977-es magyar–csehszlovák szerződés energiatermelésről, hajózásról, árvízvédelemről és folyószabályozásról szólt. Az ellenzők a Duna ökológiai rendszerét, a Szigetközt, az ivóvízbázist és a magyar döntési szabadságot féltették. A tiltakozás a nyolcvanas évek végének egyik legfontosabb civil mozgalmává vált.

Magyarország 1989-ben felfüggesztette, majd leállította az építkezést; Csehszlovákia, később Szlovákia egyoldalúan elterelte a Dunát. A hágai Nemzetközi Bíróság 1997-es ítélete nem osztotta ki egyszerűen a jó és a rossz szerepét: Magyarország nem volt jogosult egyoldalúan felhagyni a munkálatokkal, Csehszlovákia pedig nem helyezhette volna egyoldalúan üzembe a C változatot. Mindkét fél jogsértést követett el.

Ma, az aszály, az energiabiztonság és a Duna rendkívül alacsony vízállása idején érthető a kérdés, vajon nem követett-e el Magyarország történelmi hibát?

Az eredeti rendszer közel 880 megawatt beépített teljesítményt és évi mintegy 3675 gigawattóra villamos energiát ígért, utóbbit a felek egyenlően osztották volna meg. Ebből azonban nem következik, hogy ma nem volna aszály, vagy nem került volna veszélybe Paks vízellátása.

Nagymaros Paks fölött, jóval feljebb található. A duzzasztás elsősorban saját felvízi szakaszán emelte volna meg a vízszintet. Paks térségében egy lejjebb épített műtárgy hatása közvetlenebb lehetne, de annak is súlyos ökológiai, hordalékgazdálkodási és gazdasági következményei volnának. A 2026-os kisvízi válságban a paksi blokkok teljesítményét drasztikusan visszafogták, augusztus 10-én a 2. blokk ismét névleges teljesítményre állt, miközben a kormány fenékküszöb építését rendelte el a hűtővíz biztosítására.

A józan ész itt nem azt jelenti, hogy utólag kijelentjük: „meg kellett volna építeni”. De azt sem, hogy minden vízlépcső szükségképpen természetromboló őrültség.

Változott az éghajlat és az energiarendszer, új mérések és technológiák állnak rendelkezésre, ezért a kérdést újra kell vizsgálni. Nem az 1988-as tervet kell feltámasztani, és nem az akkori jelszavakat ismételni. Új döntést kell hozni új adatokból.

A józan ész térkép, mérés és hatástanulmány nélkül könnyen magabiztos eltévedés.

A négyéves ország csapdája

Magyarország egyik legnagyobb baja nem az, hogy rosszul tervezi meg a következő négy évet, hanem hogy gyakran csak a következő négy évre tervez.

Vasutat, vízrendszert, energiahálózatot, oktatást vagy egészségügyet nem lehet egyetlen ciklus alatt felépíteni. Egy mozdonybeszerzés és pályakorszerűsítés éveket emészt fel, egy most iskolába kerülő gyermek oktatásának társadalmi eredménye két évtized múlva válik láthatóvá, egy elmulasztott vízügyi beruházás ára pedig a következő aszályban jelentkezik.

A budapesti 4-es metró története kézzelfogható példa az előzőekre, a nyomvonalat már 1972-ben kijelölték, 1992-ben kormányhatározat foglalkozott a finanszírozással, az építés 2006-ban indult, az átadás pedig 2014-ben történt. A projekt hibáit lehet és kell bírálni, de éppen a négy évtizedes történet mutatja meg, hogy a nagy infrastruktúra szükségképpen több politikai korszakon halad át.

Nem szükséges, hogy kormány és ellenzék minden részletben egyetértsen. Abban kell megállapodni, mi az ország tartós célja. Lehet vitatkozni a vasútvonalak sorrendjén vagy az energiaforrások arányán, de azon nem, hogy a közlekedésnek használhatónak, az energiaellátásnak biztonságosnak és megfizethetőnek kell lennie.

A politikai váltógazdaság nem jelentheti az ország négyévenkénti újraindítását. 

A média torzít, de mi is hagyjuk

Szeretjük a médiára fogni, hogy félretájékoztat bennünket. Sokszor joggal. A kattintásért folytatott verseny leegyszerűsíti a dilemmákat, felnagyítja a konfliktust és kész szerepeket oszt például így: áruló, hős, áldozat, elnyomó.

Nem szabad azonban egyenlőségjelet tenni a hibázó vagy szenzációhajhász sajtó és a központilag szervezett állami propaganda közé. Az előbbi szakmai probléma, az utóbbi hatalmi rendszer. Az EBESZ 2022-es választási megfigyelői például a kormány és a kormánypárti kampány üzeneteinek összemosódását, médiatorzítást és átláthatatlan kampányfinanszírozást rögzítettek. Ez több volt egy-egy rossz címnél, ez az egész nyilvánosság szerkezetét érintette.

A közönség felelőssége ettől még valós. A konteó azért vonzó, mert a bonyolult világ helyett egyszerű történetet kínál, ahol nincs véletlen, bizonytalanság vagy többféle jogos érdek, csak egy titkos szereplő, aki mindent eltervezett.

A valóság bosszantóan összetett. Egy döntésnek lehet jó célja és rossz végrehajtása, lehet jogszerű, mégis igazságtalan, lehet rövid távon népszerű, hosszú távon káros. Olykor senki sem hazudik, mégis mindenki csak a valóság egy részét látja.

Az információ ellenőrzése időt követel. Sokan nem lustaságból nem teszik meg, hanem mert dolgoznak, gyermeket nevelnek, beteget ápolnak. Éppen ezért kellenek hiteles szerkesztőségek, független szakértők, nyilvános adatok és olyan intézmények, amelyekben akkor is bízhatunk, ha nem a mi pártunk kormányoz.

Mi, újságírók és szerkesztők sem állunk a jelenségen kívül. E sorok szerzője is könnyebben veszi észre a másik oldal túlzását, mint a saját előfeltevését. A címadás, a forrásválasztás és az elhallgatott ellenérv mind alakíthatja a történetet. Az értelmiségi táborhűség pedig csak választékosabb nyelven tudja elkövetni ugyanazt, amit a kommentmező indulata.

A sajtó hitelessége ezért nem abból fakad, hogy soha nem téved, hanem abból, hogy láthatóan javít, megmutatja a bizonytalanságot és a saját táborának is felteszi a kellemetlen kérdést. A józan állampolgárnak pedig nem kell mindenhez értenie. Azt kell tudnia, kitől kérdezzen, és honnan ismeri fel, ha a válaszadó nem tudja, csak magabiztosan beszél.

A politikus nem a Holdról érkezik

A legkényelmetlenebb kérdés eddig elkerült bennünket. Biztosak vagyunk benne, hogy politikusaink egyszerűen csak rosszabbak nálunk?

A politikai elit ugyanabból a társadalomból nő ki, mint mi. A különbség az, hogy nagyobb hatalmat kap, ezért hibáinak következménye összehasonlíthatatlanul nagyobb. Egy milliárdos közbeszerzés eltorzítása nem állítható egy sorba azzal, ha valaki ismerősön keresztül szerez hamarabb orvosi időpontot. Mégis ugyanaz a veszélyes gondolat bukkan fel mögöttük: a szabály jó, de rám és az enyéimre talán ne vonatkozzon olyan szigorúan.

Felháborodunk a politikusi nepotizmuson, de ügyességnek tartjuk, ha mi intézünk el valamit ismeretséggel. Elítéljük a közpénzek pazarlását, de a számla nélküli olcsóbb munkát természetes alkuként fogadjuk. Korrupciót kiáltunk, ha a másik tábor embere kap előnyt és jó kapcsolatnak nevezzük, ha a kedvezményezett hozzánk tartozik.

A nagy politikai romlás ritkán érkezik a semmiből. Sok apró, társadalmilag elfogadott kivételből épül fel.

A választó időnként igényli is a politikusi önáltatást. Azt jutalmazza, aki egyszerre ígér alacsonyabb adót, magasabb fizetést, jobb egészségügyet és olcsóbb energiát, de nem mondja meg, ki fizeti ki. Aki közli, hogy egy reformnak ára van, könnyen elveszíti a népszerűségét. Szeretjük az őszinteséget, amíg nem nekünk mondanak kellemetlen igazságot.

A még meg nem született gyermek nem szavaz és nem szervez tüntetést. Ezért mindig könnyebb a jövő számlájára ígérni a jelennek. Államadósság, leromló vízhálózat, tanárhiány és elhanyagolt vasúti pálya így öröklődik ciklusról ciklusra. Minden kormány elvégzi a legsürgősebb javítást, majd tovább küldi a szerkezeti bajt.

A politikai érettség ott kezdődik, amikor nemcsak azt kérdezzük, mit ad nekünk a kormány, hanem azt is, hogy miből adja, kitől veszi el, meddig tartható fenn, és milyen számlát hagy a gyermekeinkre.

Ugyanez a kettős mérce működik a botrányoknál. A saját oldalunk valótlansága kommunikációs hiba, az ellenfélé jellemhiba. A saját emberünk gyanús gazdagodásánál várjuk meg a hatóságot, az ellenfélnél már a sajtóhír napján ítéletet hirdetünk. Így nincs mindenki által elfogadható intézmény, csak olyan, amely éppen nekünk kedvez.

A magas iskolai végzettség sem olt be a vakhit ellen. Az okos ember gyakran nem azért használja az értelmét, hogy ellenőrizze saját meggyőződését, hanem hogy kifinomultabb érvekkel védje. Az intelligencia nem feltétlenül iránytű, lehet ügyvéd is, amely mindenáron felmenti azt, amiben hinni szeretnénk.

A polgári felelősség minimuma nem az, hogy mindenki alkotmányjogásszá váljon. Hanem hogy ne osszon meg ellenőrizetlen állítást csak azért, mert jólesik elhinni, olvassa el időnként a másik oldal legerősebb érvét és legyen képes kijavítani, amit korábban tévesen állított.

A politikus olyan messzire merészkedik a valóságtól, amilyen messzire a választói elengedik.

Mikor kell lemondania egy politikusnak?

A politika önmagában nem szégyenletes megélhetés vagy másképpen, a megélhetés egyik túlértékelt formája. Egy modern állam irányítása szakértelmet és felelősséget követel. A baj akkor kezdődik, ha valaki csak a politikából képes megélni, ezért egzisztenciális érdeke lesz mindenáron a rendszerben maradni.

A politikai felelősségnek három, egymástól különböző szintje van:

A jogi felelősség azt kérdezi: történt-e törvénysértés? Erről független hatóságnak és bíróságnak kell döntenie.

A politikai felelősség azt kérdezi: működött-e a döntés, és megmaradt-e a vezető iránti bizalom? Itt bűncselekmény nélkül is indokolt lehet a távozás.

A morális felelősség azt kérdezi: összeegyeztethető-e a hivatal méltóságával, ami történt? Lehet valami jogilag védhető, mégis erkölcsileg vállalhatatlan.

A lemondás kultúrája azért gyenge a magyar közéletben, mert a távozást teljes megsemmisülésként értelmezzük. Pedig néha éppen annak jele, hogy a politikus az intézményt fontosabbnak tartja önmagánál.

Schmitt Pál 2012-ben a doktori dolgozatát érintő plágiumügy után, Novák Katalin pedig 2024-ben a kegyelmi botrány nyomán mondott le. Távozásuk nem oldotta meg a mögöttes problémákat, de megmutatta, hogy létezik az a pont, ahol a hivatal védelme megköveteli viselőjének távozását. A mérce akkor volna teljes, ha súlyos szakpolitikai kudarc, eltitkolt hiba vagy tudatos félrevezetés után is működne.

Az egyház nem lehet a hatalom udvari kápolnája

A rendszerváltás után a magyar egyházak jogosan kapták vissza nyilvános szerepüket, intézményeiket és oktatási, szociális feladataik jelentős részét. Papok, lelkészek, szerzetesek és világi közösségek végeznek pótolhatatlan munkát szegények, betegek, gyermekek és idősek mellett.

Mégis fel kell tenni a kérdést: mi történik, ha az egyház anyagi biztonsága túlságosan függ a mindenkori államtól?

A függés nem elméleti lehetőség. A magyar állam és az egyházak kapcsolatát vizsgáló kutatások sorra vették a református egyházzal 2017-ben, az evangélikus egyházzal és a Hit Gyülekezetével 2020-ban, valamint a baptista egyházzal 2021-ben kötött együttműködési megállapodásokat. Közben az egyházi fenntartók súlya gyorsan nőtt az oktatásban és a szociális ellátásban. Ez önmagában nem korrupció. Közfeladatot és valódi szolgálatot is jelent. De minél inkább politikai döntéstől függ egy intézmény biztonsága, annál nehezebb a próféta hangján szólni a hatalom igazságtalanságairól.

Az egyház feladata nem az, hogy mindenkori ellenzék legyen. De az sem, hogy a kormány vallási igazolását szolgáltassa. Egyszerű a próba ismét az Olvasónak: ugyanazt mondaná-e az egyházi vezető ugyanarról a cselekedetről, ha azt a másik politikai oldal követné el? Ugyanúgy védi-e a szegényt, a menekültet, a meg nem született gyermeket, a bántalmazott fiatalt és a politikailag megalázott embert, ha ezzel saját támogatóját hozza kellemetlen helyzetbe?

A hit elveszíti erkölcsi erejét, ha kampányszöveggé válik. A szószék nem lehet pártiroda, de nem lehet néma bútor sem.

A szabadság próbája tehát ez a kérdés: elviseljük-e, ha nem mi győzünk?

Sokan szeretik a sajtószabadságot, amíg a sajtó az ő igazságukat írja meg, a független bíróságot, amíg az ellenfelüket ítéli el, az Alkotmánybíróságot, amíg az általuk rossznak tartott törvényt semmisíti meg. Pedig az intézményi garancia éppen akkor válik fontossá, amikor akadályoz bennünket.

A jogállam nem jutalom a jó kormánynak, hanem biztosítás a rossz ellen. A sajtószabadság azért létezik, hogy az újságíró akkor is írhasson, amikor szerintünk téved. A független bíróság értelme pedig az, hogy döntését ne a pártközpontból kapja.

A szabadság nem mindig kényelmes, nem mindig a keskeny út. Azt jelenti, hogy olyan ember is beszélhet, akitől felmegy a vérnyomásunk, olyan párt is indulhat, amelyet veszélyesnek tartunk, és olyan kormány is győzhet, amelyre soha nem szavaznánk. A demokratikus meggyőződés próbája ezért nem az, milyen jogokat követelünk magunknak, hanem milyen jogokat hagyunk meg az ellenfelünknek.

Elfogadnánk-e ugyanazt a rendkívüli felhatalmazást, ha a másik párt kezében volna? Helyeselnénk-e ugyanazt a személyre szabott törvényt, ha a mi politikusunkat távolítanák el vele? Támogatnánk-e ugyanazt a médiaszabályt, ha az ellenfelünk nevezhetné ki a felügyelet vezetőit?

Ha a válasz nem, akkor valójában nem a szabályt támogatjuk. Hanem azt, hogy mi gyakoroljuk a hatalmat.

Ezért veszélyes minden rendszerváltó többség önigazolása. A győztes könnyen elhiszi, hogy rá nem ugyanazok a korlátok vonatkoznak, mert erkölcsileg magasabb rendű célja van. Csakhogy szinte minden hatalom különlegesnek gondolja saját küldetését.

A demokrácia nem abból indul ki, hogy a vezetők rossz emberek, hanem abból, hogy jó emberek is tévedhetnek, elfogulttá válhatnak és összetéveszthetik saját érdeküket a közjóval. A korlát nem bizalmatlanság, hanem az emberi természet ismerete.

A veszteség elfogadása ugyanilyen fontos. Aki csak akkor demokrata, amikor győz, valójában nem a demokráciát szereti, hanem a győzelmet. A politikai érettség ott kezdődik, amikor ki tudjuk mondani: nem értek egyet az eredménnyel, küzdeni fogok a megváltoztatásáért, de nem kívánom az ország kudarcát csak azért, hogy nekem legyen igazam.

Ha egy kórház jobban működik, egy vasútvonal megújul vagy csökken a korrupció, az nem a másik párt magánnyeresége, hanem a mi sikerünk is. Ha pedig a saját kormányunk hibázik, annak beismerése nem árulás, hanem az ország iránti hűség.

A haza ugyanis nem lehet sem kormányon, sem ellenzékben. A haza mindannyiunk fölött áll.

A józan ész hét kérdése

Nem fog eljönni az az egyetlen történelmi pillanat, amikor a magyar társadalom hirtelen felnő és másnaptól mindenki bizonyítékok alapján gondolkodik. A demokrácia nem elért tudatállapot, hanem mindennap gyakorolt fegyelem. Ehhez minden nagyobb döntésnél hét kérdést kellene feltennünk:

1. Pontosan milyen problémát akarunk megoldani?

2. Milyen adatok bizonyítják, hogy a probléma valóban olyan, amilyennek leírják?

3. Milyen más megoldások léteznek?

4. Ki nyer, ki fizet, és ki viseli a kockázatot?

5. Mi történik öt, tíz vagy húsz év múlva?

6. Hogyan mérjük majd, hogy a döntés bevált-e?

7. Akkor is támogatnám, ha ugyanezt a másik párt javasolná?

Az utolsó kérdés a legnehezebb. És talán a legfontosabb. 

Az OECD 2026-os bizalmi felmérése szerint a közbizalom szorosan összefügg azzal, érzik-e az emberek, hogy a kormány a legjobb elérhető bizonyítékokra támaszkodik, mérlegeli az érdekeket és figyelembe veszi a társadalom véleményét. Az OECD-országokban átlagosan csak 34 százalék bízik abban, hogy kormánya megfelelően egyensúlyoz a jelenlegi és a következő nemzedékek érdekei között. A bizonyítékalapú, előretekintő döntéshozatal tehát nem technokrata luxus, hanem a közbizalom feltétele.

A vakhit ellentéte nem a cinizmus

A politikai táborokból való kilépés nem azt jelenti, hogy minden párt egyforma, minden igazság relatív és senkiben sem szabad megbízni. A vakhit ellentéte nem a mindent tagadó cinizmus, hanem a feltételes bizalom.

A jó állam nem tesz mindenkit milliomossá. Arra törekszik, hogy minél több ember biztonságban éljen, tisztességes munkából boldoguljon, hozzáférjen tudáshoz és kultúrához, gondoskodhasson a családjáról és legyen valós lehetősége kibontakoztatni képességeit. Ne csak túlélje az életét, hanem értelmesen élhesse.

A jó politikus pedig nem azért vezet, mert nélküle megállna a történelem, hanem hogy olyan intézményeket hagyjon maga után, amelyek nélküle is működnek.

Talán akkor kezdünk valóban józanul gondolkodni, amikor nem azt várjuk a politikától, hogy mindig megerősítsen bennünket a saját igazunkban. Amikor a pártunk győzelménél fontosabb lesz az ország működése, az ellenfél vereségénél pedig fontosabb a gyermekünk jövője.

Ehhez először egyetlen mondatot kell megtanulnunk kimondani:

Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy a másiknak van igaza.

Nem gyengeség ez. A szabad ember legerősebb mondata.