Az emberi civilizáció egyik legfontosabb folyójáról derült ki, hogy egészen másként született meg, mint azt korábban feltételezték. Az Eufrátesz, amelynek partján az ókor legjelentősebb civilizációi fejlődtek ki, több millió évvel ezelőtt még nem létezett a mai formájában. Egy új földtani kutatás szerint a folyó két hatalmas, mára eltűnt vízfolyás egyesüléséből alakult ki, ráadásul az egyik ősi folyó a mai Nílusnál is nagyobb lehetett.
A közel 3000 kilométer hosszú Eufrátesz ma Törökország területéről indul, Szírián és Irakon keresztül halad, majd a Tigrissel egyesülve a Perzsa-öböl felé tart. A folyó évezredeken át meghatározta a Közel-Kelet történelmét, hiszen a Tigrissel együtt biztosította az élethez és a mezőgazdasághoz szükséges vizet Mezopotámiában, amelyet gyakran a civilizáció bölcsőjének neveznek.
A tudósok azonban sokáig nem tudták pontosan megmagyarázni, hogyan alakult ki az Eufrátesz mai vízrendszere. Egyes elméletek szerint egyetlen hatalmas ősi folyó leszármazottja lehetett, amely valaha a Földközi-tengerbe ömlött. Más elképzelések szerint a vízfolyások a mai Törökország területén található tavakba vagy az Arab-félsziget egykori medencéibe érkezhettek.
A Nature Geoscience folyóiratban ismertetett kutatás most új magyarázatot kínál. A szakemberek arra jutottak, hogy körülbelül 5,5 millió évvel ezelőtt két különálló folyó, az ősi Karasu és az ősi Murat szelte át a mai Törökország és Szíria térségét. Ezek a vízfolyások azonban nem délkelet felé, a mai Perzsa-öböl irányába tartottak, hanem a Földközi-tenger medencéje felé.
Abban az időszakban a Földközi-tenger egészen más képet mutatott, mint napjainkban. Az úgynevezett messinai sókrízis idején, mintegy 5,96 és 5,33 millió évvel ezelőtt, a tenger vízszintje drámaian lecsökkent, és hatalmas területek kerültek szárazra. Az ősi folyók ebbe a rendkívül mély medencébe szállították hordalékukat.
A kutatók a mai Libanon partjainál, a tengerfenék alatt találtak 5–6 millió éves folyami üledékeket, amelyeket a mai Törökország közelében azonosított, hasonló korú képződményekkel hasonlítottak össze. Az üledékek összetétele és elhelyezkedése alapján sikerült rekonstruálniuk a két egykori folyó lehetséges útvonalát.
A történet egyik legmeglepőbb része, hogy az ősi Karasu rendkívül hatalmas vízfolyás lehetett. A hordalékszállítás modellezése alapján a kutatók arra következtettek, hogy mérete, illetve víz- és hordalékszállító képessége bizonyos szempontból a mai Nílusét is meghaladhatta. Vagyis a térségben egykor olyan folyórendszer létezhetett, amelynek jelentőségéről ma már csak a földtani nyomok árulkodnak.
A változást a Föld belső erői indították el. Körülbelül 3,6 millió évvel ezelőtt a hegységképződés, a földkéreg mozgása és a törésvonalak mentén bekövetkező elmozdulások fokozatosan megváltoztatták a folyók útját. Először az ősi Murat térült el korábbi medrétől, majd mintegy 800 ezer évvel később a Karasu is új irányt vett.
A két vízfolyás végül egyesült, és közösen délkelet felé kezdett haladni. A kutatók szerint a mai Eufráteszhez hasonló folyórendszer körülbelül 1,6 millió évvel ezelőtt alakult ki. Ez azt jelenti, hogy a folyó története jóval összetettebb, mint azt korábban gondolták.
A felfedezés azonban nemcsak földtani szempontból jelentős. Az Eufrátesz és a Tigris később alapvető szerepet játszott a mezopotámiai civilizációk kialakulásában. A folyók által biztosított víz és termékeny hordalék tette lehetővé az öntözéses mezőgazdaság fejlődését, a települések növekedését, majd az első városállamok létrejöttét. Itt bontakozott ki többek között a sumér és az asszír civilizáció is.
Andrew Madof, a kutatás vezetője szerint nehéz megmondani, hogyan alakult volna a térség történelme, ha a két ősi folyó nem változtat irányt, és nem egyesül. Elképzelhető, hogy Mezopotámia földrajzi és vízellátási viszonyai egészen másként fejlődtek volna, ami az emberi civilizáció történetére is hatással lehetett volna.
A tudósok arra is felhívták a figyelmet, hogy az ősi folyók elhelyezkedése már jóval az első civilizációk megszületése előtt befolyásolhatta az élővilág mozgását. A vízforrások elhelyezkedése meghatározhatta például az Afrikából a Közel-Kelet felé vándorló emlősök útvonalait is.
A kutatás egyik legfontosabb tanulsága, hogy a Föld felszíne korántsem állandó. A folyók, hegységek és tengerek évmilliók alatt gyökeresen átalakulhatnak, miközben ezek a változások később egész civilizációk sorsát befolyásolhatják. Az Eufrátesz története pedig arra emlékeztet, hogy a ma természetesnek tekintett földrajzi adottságok mögött sokszor elképesztően hosszú és fordulatos történet húzódik - írja a Futura.
